A múltat nem tudjuk megváltoztatni, csak a jövőt – #wetogether

tfc

 

Fontos a #metoo-mozgalom, de még fontosabb, hogy tegyünk a változásért.

 

Társadalmi célú hirdetés

 

Október elején több amerikai színésznő vallott arról, hogy Harvey Weinstein filmproducer szexuálisan zaklatta őket. A botrány azóta is dagad a tengerentúlon, és itthon is elindított egy nagy hullámot:  ismert és hétköznapi nők számolnak be a velük megtörtént hasonló esetekről a Facebook-on, ez a #metoo-mozgalom.

Ami fontos, mert ezek a lányok/asszonyok évekig-évtizedekig rejtegették magukban, hogy milyen megalázó módon bánt velük egy (vagy több) férfi. Rejtegették, mert szégyellték magukat, és féltek attól, hogy senki nem hinne nekik, vagy elbagatellizálná a velük történt traumát, netán egyesen őket hibáztatná miatta. A hosszú hallgatás okai változatosak és egyéniek, de az, hogy most ezek a nők felvállalják a történetüket, nagy előrelépés a lelki gyógyulásuk útján.

Ugyanakkor több okból is veszélyes ez a mozgalom a társadalom lelkiállapotára nézve.

Egyrészt a múlt ködébe vesző, bizonyíthatatlan eseteket érthető jogi okokból mindenki az elkövető neve nélkül osztja meg, így azonban a rengeteg egyedi sztori az országban egyébként is rendkívül magas gyanakvás, félelem és bizalmatlanság szintjét tolja még feljebb. “A férjem is tesitanár, lehet, hogy ő volt?”, A szomszédnak a szeme se áll jól…”,  “Lehet, hogy nem is a munkámért kaptam a főnöktől a jutalmat, hanem meg akar dugni?”.

Másrészt – mint mindig mindenhol – itt is előjöttek a magukat nagyon toleránsnak mondó, de valójában kőkemény véleményterrort nyomó emberek, akik meg akarják mondani, hogy másoknak mit kéne gondolnia a nyilvánosságra került esetekről, meg úgy általában az egész jelenségről, és aki nem azt gondolja, amit ők, meg pláne még férfi is, az rohadjon meg szerintük.

Harmadrészt a #metoo-mozgalom megkönnyebbülést hozhat ugyan a nőknek, akik a traumát hosszú ideig a lelkük és tudatuk legmélyén elzárva tartották, de a hestegelés édeskevés a közösség szempontjából, mert nem mutat irányt a jövőre nézve.

Azt tudjuk, hogy mi volt korábban, és mi van most is, de mi lesz ezután? Mit teszünk azért, hogy ne úgy legyen, mint eddig? Mit tudunk tenni a változásért?

Az biztos, hogy nem szabadna odáig eljutni, hogy minden férfi zaklató, mert szerencsére nem így van. Nagyon sokan vannak köztük, akik tisztelettel bánnak a nőkkel, és elítélik a zaklatást – az ő figyelmük, udvariasságuk, gyengédségük, szeretetük és türelmük segít a lelki sérüléseket elszenvedett nők önértékelését és a másik nembe vetett bizalmát visszaszerezni, újraépíteni.

Néhány férfi – nagyon helyesen – most szintén előállt azzal, hogy őket miként zaklatták rangsorban felettük álló nők a munkahelyükön, vagy csak “fesztelen” hangulatban lévő csajok egy szórakozóhelyen. Akárcsak fordítva, a férfizaklatás skálája is széles, a “De jó segged van!”- beszólástól kezdve a fenékbe/farokra markolásig, kéretlen dörgölőzésig, és nyílt aktusajánlatig/-felszólításig terjed. Lehet azon vitatkozni, hogy a szexuális zaklatás módszereit a velük erőszakoskodó férfiaktól tanulták-e a nők, és azt gondolják, hogy a feminizmus azt jelenti, hogy nekik is “szabad” ezt, vagy így állnak bosszút, amiért korábban velük is ilyenek történtek, vagy egyszerűen valami félrement az érzelmi érésükben, és ezt tartják normálisnak. Lehet vitatkozni a kiváltó okokon mindkét nemnél, de a lényeg, hogy ez a fajta viselkedés nem normális, nem szabad, hogy normális és elfogadott legyen sem férfi, sem nő részéről.

Mindenesetre a statisztikák azt mutatják, hogy a szexuális zaklatások nagyobb részét férfiak követik el nőkkel szemben. Ennek egyszerű oka, hogy jellemzően a férfiak töltenek be magasabb pozíciókat, és fizikailag is erősebbek, tehát főként náluk a hatalom, amivel visszaélnek, amikor zaklatnak egy nőt.

Érdemes megnézni ezt a 2014-es videót, ami azt mutatja be, hogy milyen lenne, ha nők zaklatnának úgy férfiakat, ahogy ők szokták a nőket. Fura képsorok, de sajnos a fordítottja megszokottnak számít.

 

 

Napok óta zajlik a #metoo-kampány, de vajon eljutott-e a kisvárosi csatornát ásó melóshoz, aki odakiabál a suliba siető tinilánynak, hogy “Demegbasználak”? És a fővárosi értelmiségiek két Facebook-lájk és sajnálkozó komment között vajon már nem tesznek úgy, mintha nem látnák, hogy segítségéért könyörgő szemmel néz körbe egy nő a BKV-buszon, mert egy vadidegen dörgöli hozzá a farkát ütemesen?

A #metoo-kampány semmit nem fog változtatni az országon, azt nekünk kell megtennünk. Nekünk, nőknek és férfiaknak együtt.

Elsősorban nekünk, nőknek kell annyira bátraknak és öntudatosaknak lennünk, hogy rászóljunk, ráüvöltsünk, szükség esetén ráüssünk arra, aki kéretlen beszólást vagy mozdulatot enged meg magának velünk szemben. Ha mi nem engedtük meg neki, hogy közeledjen felénk, akkor ne féljünk tökön rúgni sem, vagy megcsapkodni a ridikülünkkel.

Nekünk kell megtanítanunk a lányainknak, hogy nem kell bármit elviselniük sem a helyes haverjuktól, sem a tanáruktól, sem senkitől. Tanítsuk meg nekik, hogy nem normális, ha a nagybácsi vagy a család “barátja”, az úszóedző, a balettoktató, az orvos, vagy bárki tapogatja őket, nem normális, ha a munkatársuk a nyakukba liheg és a combjukat fogdossa megbeszélés ürügyén, vagy egy szórakozóhelyen alájuknyúl valaki, és az sem, ha a főnökük fizetésemelést ígér nekik, ha lefekszenek vele. Tanítsuk meg nekik, hogy bármikor bárkinek mondhatnak nemet, és tanítsuk meg nekik, hogyan védhetik meg magukat, ha valaki semmibe veszi, ha nemet mondanak neki. Tudatosítsuk bennük azt, hogy számít a véleményük, ne féljenek kiállni magukért, és ne tűrjenek el semmit akaratuk ellenére. Tanítsuk meg nekik, hogy nem kell feltétel nélkül tisztelniük senkit, és ne hagyják, hogy a tiszteletükkel bárki visszaéljen, mert nem kell szó nélkül engedelmeskedniük a náluk idősebbnek vagy ranglétrán felettük állónak sem tiszteletnek értelmezett félelemből. Merjenek nemet mondani és kiabálni.

Nekünk sajnos nem nagyon tanítottak ilyesmit anyáink. Talán azért, mert ők is ebben nőttek fel, és azt hitték, hogy ez a “normális” és “nem lehet másképp”; talán azért, mert szégyellték, hogy velük is megtörtént korábban, és nem tudtak beszélni róla; talán csak reménykedtek, hogy velünk nem fog ilyesmi történni, és nem akartak feleslegesen rémisztgetni minket.

A most #metoozó korosztályban valószínűleg ezért is okozott hatalmas kárt az életük valamely szakaszában elszenvedett szexuális zaklatás: nem voltak rá felkészülve, nem értették, hogy mi történik velük, és mit kéne tenniük, egyáltalán mit tudnának tenni abban a helyzetben.

Most a mi felelősségünk, hogy a lányainkat megóvjuk a hasonló sérülésektől. Ahogy elvisszük őket úszásoktatásra, hogy ne fulladjanak meg később, ahogy a nem kívánt terhesség és nemibetegségek elleni védekezés fontosságát elmondjuk nekik, ugyanolyan fontos a zaklatásról is beszélnünk velük.

A fiainkkal pedig arról, hogy miként illik és szabad a mi erkölcsi mércénk szerint beszélni és bánni egy nővel. Persze ezt legfőképpen nem nekünk, hanem az apáknak kell megtenniük, mert ők a kisfiúk példaképei. Tőlük kell elsajátítaniuk az udvariasság, udvarlás, tetszésnyilvánítás, és közeledés kulturált formáit.

Emellett férfiaknak és nőknek közösen kell fellépniük a jelenlegi magyar társadalomban kvázi elfogadott, de legalábbis megtűrt, gyakorlatilag mindennapos szexuális zaklatás ellen. Nem félrenézni, nem legyinteni, nem lehisztérikázni az ilyen esetről beszámoló nőt, hanem kiállni mellette.

Az élet persze nem tündérmese, mindig is voltak és lesznek olyan nők, akik hagyják magukat szexuális tárgyként használni, netán önként ajánlkoznak ilyesmire anyagi javak, szakmai előmenetel érdekében, és örökké lesznek olyan férfiak is, akik minden felvilágosító- és érzékenyítő-kampány ellenére is csak egy szabadfelhasználású vagy pénzért megvehető passzív lyuknak tekintik a nőket. Az persze lehet vita tárgya, hogy a tyúk vagy a tojás volt előbb, és a kereslet generálja a kínálatot, vagy fordítva, de az elég valószínű, hogy a jelenség soha nem fog megszűnni teljesen.

Tehetünk viszont azért, hogy visszaszoruljon, és a gyerekeink ne legyenek benne érintettek. A múltat nem, de a jövőt meg tudjuk változtatni. Megtaníthatjuk a lányainknak, hogy saját magukat nagyobb értéknek tekintsék a pénzért megvehető dolgoknál, és merjenek kiállni magukért, továbbá megtaníthatjuk a fiainknak, hogy ne éljenek vissza a fizikai erőfölényükkel, hatalmi pozíciójukkal. A szexuális zaklatás és nemi erőszak ugyanis soha nem a szexről, hanem a hatalomról szól. Az elkövető ezzel bizonyítja be – az áldozatának és saját magának is -, hogy erős, ez egyfajta önbizalom-tuning neki. “Megtehetem, meg tudtam tenni, én győztem”- ez siker, dopping, pozitív megerősítés neki.

Ha a szexuális zaklatást elkövetők tudnák, hogy az áldozat kiáll magáért, a közönség/közösség/hatóság pedig kiáll az áldozat mellett, és őt, az erőszakodóskodót valamilyen retorzió éri (kirúgják az állásából, tökön rúgják a buszon, előállítják a rendőrségen), akkor nem csinálná. Bankrablást se azért nem követnek el naponta többször, mert senkinek nem jut eszébe, hanem mert mindenki tudja, hogy ott a kismillió kamera, a fegyveres őr, az időzár a páncélszekrényen, és a rendőrségre bekötött riasztó, vagyis nagy mázli kell büntetés nélkül megúszni, és inkább nem vállalják a lebukás kockázatát.

Amíg az áldozatok nem állnak ki magukért, a közösség pedig nem áll ki az áldozatok mellett, amíg az erőszaknak nincs negatív következménye az erőszaktevőre nézve, addig megteszi. A férfiaknak óriási a felelőssége a történetben, mert nem elég, ha ők maguk nem követnek el zaklatást, de félrenézniük és cinkosan összenevetniük sem szabad(na) az ilyen eseteken.

Azok a férfiak, akik nem tudják eldönteni, hogy mi számít zaklatásnak, azok képzeljék el, hogy mit éreznének akkor, ha a szerelmükkel/feleségükkel/húgukkal/lányukkal/anyjukkal tenné meg azt a dolgot valaki. Ha zavarná a lányuknak odavetett “De kinyalnálak”, a feleségük mellére tett megjegyzés, vagy a húguk fogdosása, akkor ne nézzék végig csendben és tétlenül azt sem, amikor idegen nőkkel tesz ilyet valaki.

Erdélyi Katalin

 

tetszett_a_cikk3