Menő online hírportál főszerkesztője és egy főiskolai tanszékvezető is rányomult – kétszer is belefutott zaklató helyzetbe interjúalanyunk. Emmának nevezzük, bár igazolványaiban más a neve. Ma már kétgyerekes anyuka, a sztorik 10+ évesek. Közös bennük nem csak a kéretlen ajánlat, de az is, ahogy a zaklató utóbb visszaélt státusával, hogy bosszút álljon a visszautasítás miatt.
[sharedcontent slug=”cikk-kozepi-hirdetes”]
– Hogy lettél újságíró, és mi vetett véget a karrierednek?
– Rövid ideig külsőztem az egyik neves újság online kiadásánál. Nem a legnagyobb hírportál, de a nagyobbak közül való. Nem sokkal korábban költöztem vissza Magyarországra külföldről, ahol az első férjemmel éltem, válófélben voltunk. Egyedül voltam, munkát kerestem – érzelmileg és egzisztenciálisan halmozottan defektes élethelyzet. Mivel korábban próbálkoztam az írással, blogoltam a magam szórakoztatására, effélék, egy médiában dolgozó ismerősöm ajánlott be a főszerkesztőnek. Aki sokáig nagyon szórakoztató személyiségnek, segítőkész mentornak tűnt.
– Személyesen foglalkozott, külön, csak veled? Nem volt ez furcsa egy nagy hírgyárban?
– Kezdetben nem. Lehet persze, hogy én voltam a naiv. A pasi a nagyapám lehetett volna, apámnál legalábbis bő tízessel öregebb, valahogy fel nem merült bennem, hogy a bácsika dugni akar. Inkább atyai mentort láttam benne, egy darabig így is viselkedett. A cikkeim sikeresek voltak, a legelsőt lefordította valami külföldi szájt is, nem egyszer volt az enyém az adott nap legolvasottabb írása. Ne leleplező vagy politikai anyagokra gondolj, inkább szoció témák, riportok, interjúk. Élveztem a sikert, és eredményesnek gondoltam a közös munkát. Így lehetett vele a szerkesztő úr is, legalábbis mindig dicsért, bíztatott, és ígérte, hogy ha ilyen remekül haladok, kaphatok több témát is. Belengette az előmenetelt.
– Mikor fogtál gyanút?
– Korábban sohasem dolgoztam szerkesztőségben, ezért még azt sem éreztem különösnek, hogy mindig külön, kettesben találkozunk, egyszer, ha jártam személyesen az újság székházában. Általában ugyanabban a budai kávézóban futottunk össze. Itt beszéltük meg az új témákat vagy a már leadott cikkel kapcsolatos megjegyzéseit. Azt viszont már különösnek éreztem, hogy az egyik külföldi útjáról ajándékot hozott – filléres érték, mini falitányér egy turistacsapdából, de mégis, miért? Később, az egyik cikkem leadása után influenzás lettem, mozdulni alig tudtam, lemondtam a szokásos találkozót. A pasi hívogatni kezdett, hogy meglátogatna, mert muszáj átbeszéljük a cikket. Elképesztő erőszakos volt. Kérdezte hol lakom, már indul is satöbbi. Kínos volt, kezdetben próbáltam kitérni, de a végén keményen be kellett mondanom, hogy eszébe ne jusson, egyedül élek, mégis mit képzel.
– Nem lehetséges, hogy tényleg csak átbeszélni akarta a cikket?
– Valóban ez volt a fedő duma, de teljesen egyértelmű volt a helyzet. Nem tegnapi az eset, de azért nem is a mohácsi vész előtti, simán megbeszélhettük volna online is a felvetéseit, amennyiben ennyire sürgető leadni egy riportot egy állatvédő szervezet mindennapjairól, hogy nem várhat. Ráadásul nekem volt már egy rossz tapasztalatom az efféle látogatókkal, úgyhogy itt véget ért a naivságom.
– Hogyan fogadta, hogy kosarat kapott?
– Kifordult magából. Az addigi mézes-mázas támogató stílusának nyoma veszett, durva hangon közölte, hogy „ez a szar” így akkor nem fog megjelenni, sőt, más szar sem a továbbiakban tőlem. Itt ért végett az újságíró karrierem, mondjuk, nincsen is különösebb nosztalgiám. Párszor még telefonálgatott később, de kinyomtam. Túlléptem, szerencsére gyorsan találtam másik melót szociális munkásként, amit szerettem. A továbbiakban nem érdekelt, hogy magyarázkodni akar vagy kefélni. Azt azért még érdemes tudni, hogy az újság nyitott ideológiai hozzáállásról ismert, tényleg nem gondolnád, hogy a stábban ilyesmi megtörténhet.
– Említetted, hogy volt már hasonló tapasztalatod.
– Még a főiskolán, pár nappal a diploma előtt. A szakdolgozati témavezetőm hazakísért, és azzal az ürüggyel, hogy vizelnie kell, bekéredzkedett a lakásba, ahol nagyon durván rámfordult, úgy kellett erővel kilökdösni. Ott helyben megmondta, hogy rendben, de így ne számítsak semmi jóra az államvizsgán. Így is lett. Addig jeles tanuló voltam, de ezen a vizsgán az opponens és a vendégprofesszor rugdosott át elégségessel, a faszi az élő fába is belekötött. Az eset után még évekig ott tanított, egy ideig tanszékvezető volt, de ma már, úgy tudom, nem dolgozik a főiskolán.
– Bármelyik esetben tettél bejelentést, léptél valamit?
– Nem olyan könnyű az ilyesmiről beszélni, mert ki hisz neked. Köztiszteletben álló, sikeres emberek szava áll szemben a tieddel – ez az érzésed. Inkább igyekezel túllépni, elengedni az esetet, én legalábbis így tettem. Az újságnál ugyanakkor az történt, hogy a kolléga, aki annak idején beajánlott, beszélt a kiadó igazgatójával a történtekről. Neki meséltem csak el egyébként. Ő azt mondta, hogy az igazgató nem próbált meghazudtolni, mintha nem is igazán lepte volna meg, hogy ez a vád. Úgy tűnt, igyekezett komolyan venni, valami olyasmit mondott, hogy egy kis időre van szüksége, hogy a megfelelő döntést tudja meghozni, blabla. Nos, az a helyzet, hogy az illető szerkesztő úr utána még hosszú hónapokon át a helyén maradt, később volt csak valami váltás. Én már nem figyeltem, hogy mi okból, de hogy nem az én sztorim miatt, az egészen biztos.
Szinte képtelenség előre jelezni egy forradalom kitörését, de még a világon átsöprő #metoo-mozgalom is meglepte a társadalomtudósokat. Vajon miért ennyire...
Talán nem túlzás azt állítani, hogy elementáris erővel söpört végig a felháborodás Spanyolországon csütörtök délután, miután kihirdették az elsőfokú...
Múlt pénteken váratlanul felfüggesztették és bizonytalan időre elhalasztották annak a pernek tárgyalását, amelyben egy volt francia államtitkár, Georges Tron...