Bezárás
MeToo

#Metoo – Ez a szar így akkor nem fog megjelenni, azt tudod?

Menő online hírportál főszerkesztője és egy főiskolai tanszékvezető is rányomult – kétszer is belefutott zaklató helyzetbe interjúalanyunk. Emmának nevezzük, bár igazolványaiban más a neve. Ma már kétgyerekes anyuka, a sztorik 10+ évesek. Közös bennük nem csak a kéretlen ajánlat, de az is, ahogy a zaklató utóbb visszaélt státusával, hogy bosszút álljon a visszautasítás miatt.

– Hogy lettél újságíró, és mi vetett véget a karrierednek?

– Rövid ideig külsőztem az egyik neves újság online kiadásánál. Nem a legnagyobb hírportál, de a nagyobbak közül való. Nem sokkal korábban költöztem vissza Magyarországra külföldről, ahol az első férjemmel éltem, válófélben voltunk. Egyedül voltam, munkát kerestem – érzelmileg és egzisztenciálisan halmozottan defektes élethelyzet. Mivel korábban próbálkoztam az írással, blogoltam a magam szórakoztatására, effélék, egy médiában dolgozó ismerősöm ajánlott be a főszerkesztőnek. Aki sokáig nagyon szórakoztató személyiségnek, segítőkész mentornak tűnt.

– Személyesen foglalkozott, külön, csak veled? Nem volt ez furcsa egy nagy hírgyárban?

– Kezdetben nem. Lehet persze, hogy én voltam a naiv. A pasi a nagyapám lehetett volna, apámnál legalábbis bő tízessel öregebb, valahogy fel nem merült bennem, hogy a bácsika dugni akar. Inkább atyai mentort láttam benne, egy darabig így is viselkedett. A cikkeim sikeresek voltak, a legelsőt lefordította valami külföldi szájt is, nem egyszer volt az enyém az adott nap legolvasottabb írása. Ne leleplező vagy politikai anyagokra gondolj, inkább szoció témák, riportok, interjúk. Élveztem a sikert, és eredményesnek gondoltam a közös munkát. Így lehetett vele a szerkesztő úr is, legalábbis mindig dicsért, bíztatott, és ígérte, hogy ha ilyen remekül haladok, kaphatok több témát is. Belengette az előmenetelt.

– Mikor fogtál gyanút?

– Korábban sohasem dolgoztam szerkesztőségben, ezért még azt sem éreztem különösnek, hogy mindig külön, kettesben találkozunk, egyszer, ha jártam személyesen az újság székházában. Általában ugyanabban a budai kávézóban futottunk össze. Itt beszéltük meg az új témákat vagy a már leadott cikkel kapcsolatos megjegyzéseit. Azt viszont már különösnek éreztem, hogy az egyik külföldi útjáról ajándékot hozott – filléres érték, mini falitányér egy turistacsapdából, de mégis, miért? Később, az egyik cikkem leadása után influenzás lettem, mozdulni alig tudtam, lemondtam a szokásos találkozót. A pasi hívogatni kezdett, hogy meglátogatna, mert muszáj átbeszéljük a cikket. Elképesztő erőszakos volt. Kérdezte hol lakom, már indul is satöbbi. Kínos volt, kezdetben próbáltam kitérni, de a végén keményen be kellett mondanom, hogy eszébe ne jusson, egyedül élek, mégis mit képzel.

– Nem lehetséges, hogy tényleg csak átbeszélni akarta a cikket?

– Valóban ez volt a fedő duma, de teljesen egyértelmű volt a helyzet. Nem tegnapi az eset, de azért nem is a mohácsi vész előtti, simán megbeszélhettük volna online is a felvetéseit, amennyiben ennyire sürgető leadni egy riportot egy állatvédő szervezet mindennapjairól, hogy nem várhat. Ráadásul nekem volt már egy rossz tapasztalatom az efféle látogatókkal, úgyhogy itt véget ért a naivságom.

– Hogyan fogadta, hogy kosarat kapott?

–  Kifordult magából. Az addigi mézes-mázas támogató stílusának nyoma veszett, durva hangon közölte, hogy „ez a szar” így akkor nem fog megjelenni, sőt, más szar sem a továbbiakban tőlem. Itt ért végett az újságíró karrierem, mondjuk, nincsen is különösebb nosztalgiám. Párszor még telefonálgatott később, de kinyomtam. Túlléptem, szerencsére gyorsan találtam másik melót szociális munkásként, amit szerettem. A továbbiakban nem érdekelt, hogy magyarázkodni akar vagy kefélni. Azt azért még érdemes tudni, hogy az újság nyitott ideológiai hozzáállásról ismert, tényleg nem gondolnád, hogy a stábban ilyesmi megtörténhet.

– Említetted, hogy volt már hasonló tapasztalatod.

– Még a főiskolán, pár nappal a diploma előtt. A szakdolgozati témavezetőm hazakísért, és azzal az ürüggyel, hogy vizelnie kell, bekéredzkedett a lakásba, ahol nagyon durván rámfordult, úgy kellett erővel kilökdösni. Ott helyben megmondta, hogy rendben, de így ne számítsak semmi jóra az államvizsgán. Így is lett. Addig jeles tanuló voltam, de ezen a vizsgán az opponens és a vendégprofesszor rugdosott át elégségessel, a faszi az élő fába is belekötött. Az eset után még évekig ott tanított, egy ideig tanszékvezető volt, de ma már, úgy tudom, nem dolgozik a főiskolán.

– Bármelyik esetben tettél bejelentést, léptél valamit?

– Nem olyan könnyű az ilyesmiről beszélni, mert ki hisz neked. Köztiszteletben álló, sikeres emberek szava áll szemben a tieddel – ez az érzésed. Inkább igyekezel túllépni, elengedni az esetet, én legalábbis így tettem. Az újságnál ugyanakkor az történt, hogy a kolléga, aki annak idején beajánlott, beszélt a kiadó igazgatójával a történtekről. Neki meséltem csak el egyébként. Ő azt mondta, hogy az igazgató nem próbált meghazudtolni, mintha nem is igazán lepte volna meg, hogy ez a vád. Úgy tűnt, igyekezett komolyan venni, valami olyasmit mondott, hogy egy kis időre van szüksége, hogy a megfelelő döntést tudja meghozni, blabla. Nos, az a helyzet, hogy az illető szerkesztő úr utána még hosszú hónapokon át a helyén maradt, később volt csak valami váltás. Én már nem figyeltem, hogy mi okból, de hogy nem az én sztorim miatt, az egészen biztos.

Rádi Antónia

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom