Bezárás
Kemény csajok

Ida Tarbell, az első oknyomozó újságírónő döntötte be John D. Rockefeller olajbirodalmát

Ida Tarbellről nem azért írtak könyveket, mert az első nő volt, aki bemerészkedett a tényfeltáró újságírás világába. Ha férfi lett volna, akkor is történelminek számítana a munkássága, hiszen a legnagyobbakkal szállt szembe, köztük John D. Rockefellerrel. Eközben pedig hasonló problémákkal kellett megküzdenie, mint a mai oknyomozóknak: kulcsfontosságú dokumentumok után kutatott, nagyhatalmú emberek fenyegették, ellenőriznie kellett forrásai minden szavát, hirdetői érdekek miatt rövidült egy-egy cikke, és még az is felmerült, hogy titkosítani kellene a kollégáival folytatott levelezéseket. 

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Ida Tarbell 1857-ben született Pennsylvaniában, az „olajláz” közepén. Édesapja, Franklin Tarbell olajat kutatott és talált is, illetve annak tárolására alkalmas hordókat, tartályokat gyártott. A család egy olyan településen élt, ahol olajkutak voltak a házak között, a gyerekeket pedig jobb volt nem kiengedni játszani a házból – derül ki Kathleen Brady írónőnek az Ida Tarbellről írott életrajzából.

A Tarbell-család anyagi helyzete sokban függött attól, épp mennyiért lehet eladni az olajat. Utóbbit nem csak az döntötte el, épp mennyi fekete aranyat találtak a földben, hanem az is, mennyire volt aktív a térségben John D. Rockefeller és vállalatbirodalma, a Standard Oil. Rockefeller törvénytelen trükkök sokaságát vetette be, hogy kiszorítsa a piacról a Tarbellhez hasonló független kitermelőket – és a Tarbell-családnak otthont adó Titusville-ben is hosszú harcot folytattak az olajkitermelők a Standar Oil-lal.

Akkor még nem tudhatták, hogy később a Tarbell-házban felnövő Ida lesz a Standard Oil veszte. Ida Tarbell már kislánykorától kezdve nagyon szeretett tanulni, de ekkoriban még inkább a biológia és a geológia érdekelte. Legnagyobb álma egy mikroszkóp volt. Később ő volt az egyik első nő, aki az Allegheny College-ban tanulhatott; mikor elkezdte az iskolát, még nem is volt készen a női kollégium, így hónapokig professzorok házában lakott.

Véletlenségből újságíró

A főiskola után tanított egy ideig, ám hamar rájött, hogy az nem neki való. Huszonéves „vénlányként” hazaköltözött a családi házba, segíteni a háztartásban. Ám nem elég, hogy unatkozott, de az is zavarta, hogy zsebpénzt kell kérnie az apjától, ha bármire szüksége van. Ezért a család nyaralóhelyén, a Chautauqua-tó mellett elvállalta, hogy havonta két hétig segít a Chautauqua Assembly Herald című lap körül.

Ebből hamarosan teljes állás lett: először korrektor és olvasószerkesztő lett, majd kitanulta a nyomdai munkákat, később franciából fordított cikkeket, majd hamarosan gyakorlatilag főszerkesztő-helyettesként intézett mindent.

A békés, vidéki és sokszor képmutatóan vallásos amerikai idillt megtestesítő és arról „tudósító” lap hamarosan frusztrálni kezdte: nem értett egyet azzal, hogy minden úgy jó, ahogy van, hiszen sokat olvasott arról más újságokban, hogy valójában mi is történik a világban.

Elkezdett arról álmodozni, hogy Párizsba költözik. Ám a munkáját szerette, ezért az álom talán nem is vált volna valóra, ha főnöke máig homályos körülmények között egy nap hirtelen el nem bocsátja.

Pénztelenül Párizsban

Akkoriban szokatlan volt, hogy egy 34 éves, egyedülálló nő hipp-hopp Párizsba költözik, ám Tarbell 1891-ben pontosan így tett. Még Párizsba indulása előtt végigjárt néhány nagy lapot és ügynökséget, és meggyőzte őket, hogy vegyenek tőle majd cikkeket – azt tervezte, majd ebből fog élni. Ez azonban nehézkesen sikerült, mert vagy nagyon keveset fizettek neki, vagy meg sem érkezett a beígért pénz. Tarbell télen ezért inkább több zoknit húzott egymásra, mert nem volt elég pénze fűtésre.

Amikor évekkel később egy cikke nyomán kezdte felkapni a párizsi elit és meghívták az operába, az utolsó pillanatban jött rá, hogy nincs megfelelő ruhája. Újat venni nem volt pénze, így az egyetlen rendes ruhájáról gyorsan levágta az ujjakat és a gallért, így készen is volt a dekoltált estélyi ruha.

Tarbell egy idő után gyakorlatilag amerikai lapok párizsi tudósítója lett, interjúi és riportjai jelentek meg a sajtó legkülönbözőbb helyein. Ezekre figyelt fel Sam McClure, aki épp új magazin akart indítani. Elkezdte kérlelni Tarbellt, hogy menjen haza és dolgozzon neki, de ő még nem állt készen erre. Eleinte Párizsból írt McClure-nak, majd amikor három év párizsi tartózkodás után mégis hazatért, két állásajánlat közül McClure-ét választotta.

Napóleon és Lincoln életrajzírója

Első feladata a McClure’s Magazine-nál az volt, hogy írjon egy életrajzot Napóleonról. Hónapokig tartó könyvtári kutatásainak eredménye egy sokrészes sorozat lett, ami azonnal ismertséget és hírnevet hozott neki. Ekkoriban még nagyon sok idő volt egy-egy ilyen cikk elkészítésére, és hely is: teljes könyveket kitevő cikksorozatok jelentek meg, amelyeket sokszor több éven át, folytatásokban közöltek.

Nem ő volt az egyetlen, aki ekkoriban Napóleon-életrajzot írt, de alapos kutatómunkája, jó íráskészsége, és az emberi történetekhez való érzéke kiemelte a munkáját a többi közül.

A Napóleon-cikkek után McClure úgy döntött, a következő nagy projektet is Tarbellre bízza: a legendás amerikai elnök, Abraham Lincoln életrajzát kellett megírnia. Tarbell megijedt attól, hogyan tud majd ő újat mondani Lincolnról, ezért alapos kutatómunkába fogott. Elutazott Lincoln gyerekkorának helyszínére, ahol olyan történeteket, és ami talán még fontosabb, fiatalkori fotókat talált, amelyeket korábban senki sem publikált.

A Lincoln-életrajz a korábbinál is nagyobb hírnevet hozott neki, az egész országban ismert lett a neve. McClure magazinjának a példányszáma pedig szárnyalt. A cikkeket hamarosan könyvalakban is kiadták.

Tarbell pedig eközben nem győzött csodálkozni. Nem igazán értette, mi történik, hiszen úgy érezte, nem csinált semmi mást, mint lelkiismeretesen és legjobb tudásának megfelelően elvégezte a feladatot.

Mai kifejezéssel úgy mondanánk: Tarbellt imposztor-szindróma gyötörte. Élete végéig nem hitte el, hogy megérdemli a sikereit. Jellemző történet, hogy éveken át messziről csodálta Henry James regényírót. Amikor egyszer meghívták az akkor már országszerte híres Tarbellt egy vacsorára, amelyen James is részt vett, komolyan fontolgatta, hogy nem fogadja el a meghívást, mert úgy érezte, „túl kevés” lenne a híres regényíró társalkodópartnerének. Végül elment a vacsorára, és összebarátkozott James-szel.

A legnagyobb sztori: a Standard Oil

Középen: Ida Tarbell 1904-ben, a Standar Oil történetéről írott könyve megjelenése idején. Fotó: James E. Purdy – U.S. Library of Congress Prints & Photographs Division

A Lincoln-életrajz megjelenése után Tarbell és a McClure’s Magazine is legendás lett: fiatal írók máris ikonként tekintettek a szerzőre, és a társaságát, tanácsait keresték. A magazin szárnyalt, a szerzők napi 14-16 órát dolgoztak, sokszor a kimerülés határáig. Tarbell ekkor vonult be először pár hétre egy szanatóriumba pihenni, ami később a többieknek is szokásává vált.

A huszadik század beköszöntével a McClure’s csapata épp válságban volt, és azon gondolkodtak, mi lehetne a következő nagy dobásuk. Egy hosszú évek óta a fejükben mocorgó témára, a trösztökre esett a választásuk, de még ekkor sem tudták, melyiket vegyék célba. Az acélipart? A marhatenyésztőket? A cukorbárókat?

Ida Tarbell a családján keresztül tisztában volt azzal, hogy a Standard Oil milyen sötét módszerekkel szorítja ki a piacról a független olajtermelőket, és hogyan szerzett gyakorlatilag monopóliumot magának. McClure elfogadta az ötletet, Tarbell pedig munkához látott: szokásához híven heteket töltött azzal, hogy először mindent elolvasott, hiszen rengeteg feljegyzés volt a Standard Oil elleni 1872-es és 1876-os kongresszusi vizsgálatokról. 1879-ben New York-ban, Ohióban és Pennsylvaniában is vizsgálták a Standard működését. 1891-ben egy ohiói bíró a Standard Oil-tröszt feldarabolásáról döntött, de a cég erre válaszul inkább csak áttette a székhelyét New Jersey-be. Tarbell kulcsfontosságú dokumentumokat, tanúvallomásokat keresett ezekben a feljegyzésekben.

Amikor nekikezdett a munkának, sokan arra intették, hogy inkább hagyjon fel vele, hiszen túl hatalmas erőkkel megy szembe. Saját édesapja, Franklin Tarbell is azt mondta, a McClure’s Magazine létét kockáztatja, ha szembemegy a Standarddal.

Egy fogadáson Tarbellt valóban félrehívta egy Rockefeller-féle bank vezetője, és finoman megfenyegette, hogy a lap pénzügyi háttere kerülhet veszélybe, ha nem hagy fel a munkával.

A félelem érezhető volt: szinte senki sem volt hajlandó beszélni vele a témáról, még a régi családi barátok sem Titusville-ből. Tarbell asszisztensének, John Siddall-nak több ismerőse dolgozott a Standardnél, de egyikük sem adott információt.

Tarbell akkor ért el áttörést, amikor hosszadalmas munka után megtalált egy példányt egy 126 oldalas, apró betűkkel szedett iratból, amelynek a címe az volt: „A Southern Improvement Company felemelkedése és bukása”. Az 1871-ben készült dokumentum a Southern Improvement Company felszámolását részletezi; a cég tisztességtelen módon tett szert előnyre versenytársaival szemben. A kulcs akkoriban a vasút volt, azon szállították az olajat, és az erős cégek ezt használták ki. Ekkor még nem rendelkezett törvény arról, hogy a vasútnak mindenki számára azonos áron kell szolgáltatnia, így a nagy cégek el tudták érni például, hogy a vasút „visszacsorgasson” nekik a szállítási költségekből, és a kicsik üzleti titkait is megszerezték tőlük. Magyarul a vasút pénzért kémkedett az egyik olajvállalatnak a többiek után, és kedvezményekkel segített egyes cégeket.

A kulcs a 126 oldalas dokumentumban volt, amely idézett egy tanúvallomást, amely összekötötte a Southern Improvement Company-t Rockefeller nevével. A tanúvallomásból kiderült: Rockefeller 1871-ben megvette a Southern pennsylvaniai működési jogait, de ezt különböző trükkökkel sikerült titokban tartania.

Ezzel a dokumentummal Tarbell először tudta összekötni Rockefellert egy olyan céggel, amely bizonyítottan törvénytelenül működött, és ezért később felszámolták. Nem is akárhogy sikerült összekötnie vele: kiderült, hogy a Standard Oil a Southern Improvement-ből nőtt ki, és annak a módszereivel növekedett tovább.

A dokumentumot hosszú időn át kereste Tarbell egész Pennsylvaniában, ám a pletykák szerint annak minden példányát felvásárolta és eltüntette a Standard Oil. Végül a New York-i közkönyvtárban bukkant rá egy példányra a kulcsfontosságú iratból.

Tarbell és Siddall általában nem egy városban voltak, és minél mélyebbre ástak a történetben, annál gyanakvóbbak lettek. Egy idő után már táviratozni sem voltak hajlandóak egymásnak, főleg, hogy néhány fontos üzenet „félrement.”

Felmerült, hogy el kellene kezdeniük titkosírást használni, annyira veszélyes vizekre eveznek. A legfontosabb dolgokat le sem írták, azokat személyesen beszélték meg.

Tarbellnek egy forrása volt a Standard Oil berkein belül: Henry Rogers, az egyik partner a cégben. Egy darabig Rogers maga is a Standard (illetve a Southern) ellen harcoló független olajkitermelők egyike volt,  míg cégtársa egy napon meg nem győzte arról, hogy jobb, ha inkább eladják a céget Rockefellernek. Rogers azért cserébe, hogy Tarbell megosztja vele, min dolgozik, dokumentumokat és számokat ígért. Rendszeresen találkoztak, de Rogers csak akkor válaszolt a kérdésekre, ha épp olyan kedve volt.

Egy ízben annyira felbosszantotta Tarbell a forrását, hogy Rogers azt kiabálta: Tarbell jobban tenné, ha kicsit többet járna templomba, mert keresztényietlen dolgokat beszél.

Az első Standard Oil-cikk 1902 novemberében jelent meg, és a sorozat két éven át, hónapról hónapra jelent meg. Az első cikkek történelmi témájúak voltak. Mint Lincoln és Napóleon esetében is, Tarbell kronologikusan feldolgozta a Standard Oil (botrányos) születését és felemelkedését az 1870-es évektől kezdve.  A történetből pedig kirajzolódott a mindent átszövő monopolvállalat működése. Tarbell magánleveleiben csak „polipnak” hívta a céget. A cikkek sikeréhez hozzájárult az is, hogy számtalan, korábban sehol sem publikált fotót sikerült szerezniük Rockefellerről – így egy jól illusztrált történet lett egy kulcsfigurával a középpontban.

A cikkek nyomán Washingtonban felerősödött az egyébként is tröszt-ellenes hangulat, még erősebb szabályozás készült ellenük.  A Standard ekkor már közel négy évtizede csúszott ki folyamatosan az amerikai igazságszolgáltatás kezéből. Bármilyen elmarasztaló ítélet is született, akárhányszor is vizsgálta a vállalatot a törvényhozás egy-egy bizottsága, mindig megúszták.

Ida Tarbell volt az, aki megtörte Rockefeller szerencsesorozatát. Az amerikai igazságügy-miniszter 1906 novemberében emelt vádat a Standard Oil és hetven hozzá kapcsolódó cég ellen.

A vád szerint törvénytelen módszerekkel összejátszottak és konspiráltak, hogy monopolizálják az államközi olajkereskedelmet. A végső döntést 1911-ben hozta meg a legfelsőbb bíróság, és ennek értelmében a Standard Oil-t feldarabolták. Ekkor jött létre, többek közt, az Exxon, a Mobil, a Chevron és az Amoco.

Feminista ikon, aki ellenezte a nők választójogát

Tarbell 1905-ben. Fotó: Harris & Ewing – Library of Congress

Ida Tarbellt nagyon érdekelte a nők társadalomban betöltött szerepe. Számtalan esszét, sorozatot is szentelt a témának, és hosszan kutatta a történelem jelentős nőalakjait. Ez talán természetes is, hiszen egész életében azzal kellett küzdenie, hogy kilóg a sorból: nem ment férjhez, nem lettek gyerekei, és szakmai életének legjelentősebb részét férfiak között töltötte.

Tudatában volt „csodabogár” helyzetének, kereste is a helyét, élete vége felé pedig már gyakran magányos is volt. Igaz, idősebb korára már több hozzá hasonló dolgozó, egyedülálló nő volt New Yorkban, akik közül néhánnyal szoros barátságot kötött.

De ez nem jelenti azt, hogy harcos feminista lett volna, sőt. Miközben csupán létével és munkásságával sokat tett a nők egyenjogúságáért, nem volt hajlandó támogatni a nők szavazati jogáért harcoló szüfrazsett-mozgalmat, még akkor sem, amikor emiatt nagyon sok nyílt támadás érte.

Esszéiben pedig amellett érvel: a nők természetes helye az otthonukban van, anyaként és feleségként. Látta, hogy a modernizálódó világ rákényszeríti a nőket, hogy kilépjenek a háztartásból, de ezt helytelenítette.

Nehéz megmondani a visszaemlékezések alapján, vajon mennyire volt tudatos döntés a részéről, hogy nem ment férjhez. Azt pontosan tudta, hogy ha férjhez megy, nem dolgozhat tovább, ami befolyásolhatta a döntésben. Ám udvarlói mindig is akadtak, az egyetemen egyszerre három is (amikor ez kiderült, mindhárman megsértődtek Tarbellre). Párizsban és New Yorkban is mindig voltak gavallérok, akik elkísérték színházba, vacsorázni vagy kirándulni. Szerkesztői és főnökei között is voltak, akik meleg érzelmeket tápláltak iránta – ám ők ekkor már házasok voltak, ami megakadályozott mindenféle kapcsolatot.

Leveleiből és visszaemlékezéseiből kiderül, hogy ezek a kapcsolatok mind plátóiak maradtak: neveltetése és a családi háttere miatt Tarbell mindig is idegenkedett a női-férfi kapcsolat testi részétől. Élete végén többek közt édesanyját okolta ezért, illetve a kor prüdériáját, amely nem világosítja fel az iskoláslányokat a szexuális életről, és azt sugallja nekik, hogy ez valami bűnös dolog.

Ám az, hogy nem ment férjhez, nem jelentette azt, hogy a családi élet ne rótt volna rá terheket. Egy idő után ő viselte gondját a teljes családnak anyagilag és néha fizikailag is: édesanyja, két testvére és azok gyerekei közül is néhányan Tarbell connecticuti farmján laktak. Épp ezért még hatvanas évei végén is keményen kellett dolgoznia, hogy támogatni tudja a családot.

A munkát soha nem hagyta abba, folyamatosan dolgozott. A Standard Oil sorozata utáni következő jelentős cikkei a vámokról és azok negatív hatásairól szóltak.

Amikor anyagilag megszorult, több hetes előadókörutakat vállalt. 69 évesen még elfogadott egy megbízást egy olaszországi riportkörútra, hogy írjon Mussolini felemelkedéséről.

A Mussolini rendszeréről készült írásai egyébként sok kritikát kaptak, mert bár látta Mussolini uralmának árnyoldalait, a diktátor valamennyire elbájolta személyes találkozásukkor – még kezet is csókolt neki. A cikkekben egyébként voltak kritikus részek, ám azok egyszer azért maradtak ki a cikkből, mert az utolsó pillanatban érkezett egy nagyon jövedelmező hirdetés a magazinba, és hogy helyet csináljanak neki, Tarbell cikkét vágták meg.

Akármennyire nem volt hozzá kedve, a pénz kedvéért végül beadta a derekát azoknak a kéréseknek is, hogy írja meg emlékiratait. Úgy döntött, magánéletéről nem ír semmit, hiszen szerinte úgyis csak a „külvilágban” végzett munkája az érdekes. Ráadásul nem is szerette magát fényezni, és nem volt tisztában saját munkája jelentőségével – így az írás meglehetősen unalmas és érdektelen lett, amit számos kiadó és ismerős is megerősített neki.

Pedig munkája és munkabírása jelentős volt: 64 éven át folyamatosan írt. 1944-ben hunyt el, 86 éves korában.

„Egy okos nő volt, aki megpróbált alkalmazkodni a környezetéhez ahelyett, hogy próbálta volna megváltoztatni azokat” írta róla Kathleen Brady. „Ám tőle teljesítményt várt a világ egy olyan korban, amikor a nőktől nem vártak többet, mint hogy létezzenek. Győzött, mert sikeres lett. Ám az volt a tragédiája, hogy ezt sosem tudta meg.”

A cikk alapjául Kathleen Brady: Ida Tarbell, Portrait of a Muckracker című munkája szolgált. Kiadó: University of Pittsburgh Press, 1989.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom