Bezárás
interjú

„Az embereket nem lehet pótolni” – interjú Fahidi Éva holokauszttúlélővel

Fahidi Éva (fotó: Madácsi Zoltán)

Fahidi Éva 18 éves volt, amikor 1944-ben családjával együtt Auschwitzba deportálták. A holokauszt során 49 családtagját gyilkolták meg, majd később első férjét a kommunisták koncepciós perben ítélték el. Hosszú évekig képtelen volt beszélni a vele történtekről, de 90 éves kora óta fellép egy táncos előadásban, és már két könyvet írt az életéről. Nagyinterjú.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Fahidi Éva debreceni nagypolgári zsidó családban született. 1943-ban érettségizett a debreceni Svetits Katolikus Leánynevelő Intézetben, zongoraművésznek készült. 1944. április 29-én a családot a város többi zsidó lakosával együtt a gettóba kényszerítették, majd június 27-én marhavagonokban szállították őket az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborba. Tizenegy éves húgát, Gilikét és édesanyjukat azonnal a gázkamrába küldték, apja a tábori körülmények miatt veszítette életét. Fahidi Évát hat héttel később az allendorfi Münchmühle táborba szállították, ahol a robbanóanyaggyárban kellett dolgoznia. Összesen 49 családtagját gyilkolták meg a holokauszt során, ő maga 1945 novemberében, a II. világháború vége után tért haza Magyarországra. Első férjét a kommunisták koncepciós perben elítélték. 1990-ben, egykori táborhelye meglátogatásakor szakadt nála át a gát, azóta ahol teheti, szemtanúként beszél, ír, táncol mindarról, amit átélt.

A táncot hároméves korában kezdte, de csak 90 éves korában lépett színpadra a Sóvirág – avagy a létezés eufóriája című előadással, amelynek most volt a 85. előadása. Az írás is viszonylag későn kezdődött: első könyve, a Dolgok lelke 2005-ben jelent meg először. Előtte az életpályáján volt minden: külkereskedelem és kohászat is. A művészet egyfajta feldolgozást segítő terápia?

Az önkifejezés mindig a kényszerről szól.

A belső kényszerről?

Azt hiszem, hogy ez nem belső kényszer. Amikor Isten tudja hanyadjára kérdezték meg tőlem, hogy mi az, amit fontosnak tartok az életben, nagyon tudtam, hogy erre azt kell mondani: a nagyon fontos az, hogy a történelem ne pofázzon bele az ember életébe. Tulajdonképpen már az is egy boldogság. De most már nagyon rosszul érzem magam, mert olyan vagyok, mint egy öreg kakadu, akinek mindig bölcset kell köpnie.

A legtöbbet arról tudom mondani bárkinek, hogy mi van akkor, ha az emberi társadalmat a gyűlölet irányítja. Életem legnagyobb része úgy telt el, hogy azt ízlelgettem különböző módon: miért is van az, hogy mindig gyűlölnek valamiért? A gyűlölet természetrajzát nagyon jól meg lehet ismerni. Félelmet biztosan sző, és még rengeteg hasonló, alantas irigységet. De mindenképpen másik gyűlöletet. És akkor bezárult a kör. Ezeket kell elmondanom, mert sokat tudok róla. Hogy ez most belső kényszer-e vagy külső, azt nem tudom. Azt mondanám, hogy mindkettő.

Milyen gyűlöletköröket tapasztalt élete során? Volt olyan, amikor nem volt része benne?

A kérdés roppant logikus és természetes, de csak a végéről visszafelé tudom mondani. Először is: mindig ugyanarról a gyűlöletről van szó. Mindig ugyanannak a gyűlöletnek a különböző megnyilvánulási formáiról. Az ember mégis csak hajlamos arra, hogy elcsüggedjen, ha azt látja, hogy akármelyik oldalról nézzük, mindig idejutunk. Hogyha nem lennének azok a csodálatos emberek, akikkel az életem során találkoztam, nekem annyi. Ez az egyik legfontosabb tapasztalat: egy ember biztos, hogy van mindig, mindenhol.

Egy ember, aki…

Aki valahogyan ezen az általános gyűlölettengeren felül tud emelkedni, és kitör belőle az emberség. A leglehetetlenebb helyzetekben. Gondolom, ez nem úgy történik, hogy anyuka-apuka elhatározza, hogy most hőst hoznak létre. Egész biztos, hogy az illető sem gondolja végig. Nem dönti el, hogy most valami rettentő nagy dolgot visz véghez. Egyszerűen csak nem bírja már elviselni azt, ami történik. Vegyük például Sztehlo Gábort. Egész biztos, hogy nagyszerű ember volt egész életében. De azt, hogy megmentsen többezer embert, a helyzet hozta ki belőle. Erre volt szükség. És akkor ő, gondolom, csak azt akarta, hogy szolgálja az ő Istenét. Azon a módon akarta szolgálni, amilyen módon a legjobban kellett. Gondolom, így születnek a hősök.

Nagyon nehéz kimondani ezt, hosszú időbe telt mire rájöttem, de nincs más, csak jó ember van és rossz ember. És ha én azt a picit akarom csak megcsinálni, hogy szándékosan nem teszek rosszabbat a másiknak, az majdhogynem megvalósíthatatlan.

Mindenesetre, akárhol voltam, egy emberrel biztos, hogy mindig találkoztam. Egy művezetővel Németországban. Aki minden nap leejtette előttünk az otthonról hozott, becsomagolt uzsonnáját, amivel nagy bajba került volna, ha lebukik. Még egy SS-tiszt is akadt, aki olyan szívességeket tett a családom bizonyos tagjainak, amivel veszélyeztette az életét.

Mit tett a zsidó származású családtagjaiért az az SS-tiszt?

Két unokatestvéremet – 1944-ben – áthozta Magyarországra, mert Szlovákiában már 1942-től folyamatosan végezték a deportálásokat, és veszélyben voltak. Az egy másik dolog, hogy két hétre rá bejöttek ide is a németek. Mert az élet ilyen. Ez a bizonyos történelem, ami mindig beleköp.

De azért a történelem mégsem olyan, mint a napsütés, vagy mint a fizika, vagy mint a természet, ugye. Ezt mi csináljuk. És mindig ugyanoda jutunk, hogy tulajdonképpen mindig ugyanarról az egy gyűlöletről van szó. Így körbeér.

Önből mégis derű és szeretet árad, se félelem, se gyűlölet. Hogyan lehet kijönni az állandó gyűlölet-spirálból?

Hogyha én mindenkivel, aki nagyon gyűlöl engem, el tudnám játszani azt a gyufásdoboz-játékot, hogy idetesszük az üres gyufásdobozt a nózinkra, az övére meg az enyémre, akkor talán nem is gyűlölnénk egymást. Mert akkor még egymás szagát is ki kell bírni. A közelség az eszköz, hogy fenntartsuk azt az állapotot, hogy ott maradjon az az apró doboz. Én azt hiszem, hogy ennél jobb nincs.

Nagyon érdekesnek, szinte idealisztikusnak találtam a történetében, ahogyan a gyermekkoráról és ifjúkoráról ír. Magyarázza ez azt az óriási életszeretetet, amivel képes létezni a sok szörnyűség után?       

Az az alapja. Én most már egész világosan látom.

Mit adott önnek ez a háttér?

Nagyon szerettek. És a másik dolog, amit otthonról hozok, a mozgás. Nem is értem, hogy az emberek miért nem csinálják. Talán nincs idejük. Pedig nem kell hozzá semmi. Egy labda kell. Régen volt egy labdánk – többnyire piros pöttyös vagy kék pöttyös labda volt. És nagyon sokféle módon tudtuk azt a labdát a falhoz vágni, a földhöz vágni, egymáshoz vágni. Ezt úgy hívtuk, hogy labdaiskola.

Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy a bombák között is táncolt, a lágerben. Ez mégis honnan jött? Ki perdül táncra egy koncentrációs táborban?

Ez onnan jött, hogy nagymamám púppal született. Akkoriban ebből nem csináltak olyan nagy dolgot. Nem is vették tudomásul, vagy nem foglalkoztak vele, hogy ez egy hibás gén, amit ő továbbadott az utódainak. Rólam már tudni lehetett, hogy rossz gerinccel fogok születni. Anyámnak is, anyám testvéreinek is, mindenkinek rossz gerince volt. De őket már kezelték. A család nagyrészt a Felvidékről való volt. Egy időben anyámékat úgy gúnyolták, hogy többet vannak Pöstyénben az iszapban, mint bárhol másutt. Pöstyén fürdőhely, és ott tényleg bedugták az embert nyakig az iszapba, az nagyon jótékony hatású volt. Engem is dugdostak, és a másik ellenszer a torna volt. Innen ered. Tehát a nyomorból, tulajdonképpen.

De egész biztos, hogy volt hozzá egy nagyon mozgékony hajlamom is, mint anyámnak. Szép, de jó nagy darab, azért nagyon sikkes nő volt. A gerince miatt neki is folyton tornázni kellett. Engem 5-6 éves koromban úgy tanítottak úszni, hogy a derekunkra kötöttek egy övet, arra egy madzagot, ami egy rúdhoz volt rögzítve. És volt az úszómester, aki azt a botot tartotta. És mondta, eeeeeegy-kettő. Eeeeegy-kettő. Erre kellett tempózni. És anyám, aki addig nem tudott úszni, ott lógott mellettem, és ketten tanultunk. Akkor már biztos múlt vagy 25 éves. Egyáltalán nem szégyellte magát.

Mi történt ezzel a nagy idillel, a családtagjaival a holokauszt idején?

Lassan felgöngyölítettem, amennyit csak lehetett. Van egy központi intézmény Németországban, ahol mindent hitelesen meg lehet tudni, ami egy lágerben történt. Egyáltalán azt, hogy hány láger volt, hol volt láger, minden információt alaposan feldolgoztak. Ezek a kutatók teljes elképedéssel tapasztalták, hogy nem annyi láger volt, amennyiről egyáltalán az emberek tudtak, hanem nem is tudom hányszorta több. Úgy hívják, hogy Arolsen tracing system (korábban: International Trading System, ma: Arolsen Archives – a szerk). Ott meg lehet mindent találni. Onnan igyekeztem beszerezni minden papírt, ami rólam lehetett egyáltalán a Harmadik Birodalomban. Kiderült, hogy körülbelül fél kiló papír, ha nem több, ami keletkezett rólam. Pedig én igazán közönséges fogoly vagy fegyenc – vagy minek is mondjam? – voltam.

Mi áll ezekben a papírokban?

Az adataim, hogy innen oda, hogy onnan ideküldtek. És a hefling-számom következetesen ugyanaz. Az adataim annak megfelelően, ahogy én módosítgattam. Mentek a kósza hírek, hogy mikor milyen munkaerőre van szükség. Ennek megfelelően megváltoztattam a foglalkozásomat, az életkoromat, a családi állapotomat, ha a kiírás úgy kívánta.

A rólam szóló dokumentumokban benne volt még a szomszédomnak is a címe, mert beletartozott ebbe az egész Auschwitz-birkenaui masinériába, hogy írtunk haza Debrecenbe, hogy megérkeztünk, nagyon jól érezzük magunkat, jaj, de jó itt nekünk. Ki volt találva egy nem létező helyiség, Waldsee. Az volt a postai feladó. Benne volt a dokumentációban, hogy Waldsee-ből ekkor meg akkor küldött lapot erre meg erre a címre. Mindenkiről mindent, papíron, ennyire precízen számon tartottak.

Kényszerítették önöket arra, hogy így írják ezeket a lapokat, vagy tudták maguktól, hogy ezt kell írni?

Nem kényszerítettek, de azt gondoltuk, ha nem ezt írjuk, el se küldik. Mondták is, hogy nem kell mást írni, csak azt, hogy megérkeztetek, jól érzitek magatokat és jól vagytok. Az embernek átment azért a fején, hogy talán valamit mégis csak mond. És reménykedtem, hogy az anyám vagy az apám, ugye, akkor még nem lehetett tudni, hátha ők is írtak ugyanennek a szomszédnak. Mert az egy kedves szomszéd volt.

És írtak neki? Vagy ők már nem írhattak levelet?

Nem, áh. Felírni valakinek a nevét Auschwitz-Birkenauban? Az elképzelhetetlen volt. Akkor írták fel, mikor elkerült onnan. Három ember közül kettőt vittek azonnal krematóriumba úgy, hogy nem írták föl a nevét. Nemhogy az adatait, a nevét se. Erről az egészről, tudod, ahányszor beszélek róla, nincs bennem semmi megjátszás, ezt egyszerűen még mindig nem lehet felfogni.

Sok Holokauszt-visszaemlékezésben, így az önében is előkerül, hogy megvolt a hétköznapi élete a koncentrációs táboroknak.

Persze.

És ezekben az ember próbált rendszert vagy folytonosságot teremteni. De mégis, milyen volt ott az élet?

Kellett, hogy legyenek bizonyos alapszabályok. Visszamenőleg nehéz elmagyarázni, hogy az embernek mitől van tartása. Valószínűleg kell az, hogy nagyon fiatal legyen. Kell, hogy legyen olyan alapkondíciója, amivel ki lehet bírni ezt az előretervezett 9 hónapot, ameddig ki kellett tartania az előre kiszámolt kalóriamennyiségnek. Az egész tábor, a tábori lét a Harmadik Birodalomban nagyon-nagyon precízen ki volt dolgozva. Az is, hogy mennyit adjanak, hogy életben maradjunk, hogy milyen foglalkozásnál milyen kalóriamennyiség jár. Annak a kalóriamennyiségnek, amit nekünk kiszámoltak, a jó részét az SS ellopta.

Mert valóban adtak nekünk – példaképpen mondjam -, még Auschwitz-Birkenauban is margarint, lekvárt, valamiféle ételt, aminek elméletileg ennyi meg ennyi kalóriának kellett lennie. Még húst is, ugyancsak ilyen elméletileg kiszámolt kalóriatartalommal. A kiosztást a szeretett SS-vezetőink végezték, és mivel masszívan éhezett Németország is, ugye, pláne, akkor, amikor mi ott voltunk, az már a háború vége volt. Mondanom sem kell, hogy a kiosztás hogyan történt.

Valószínűleg egy hiú liba voltam már akkor is, így azokon a kivételes napokon, amikor a margarint megkaptunk vacsorára, azt a pici kis kocka margarint – akkor még zongoristának készültem -, a kezemre meg az arcomra kentem. Úgy éreztem, hogy attól élek tovább, nem attól, ha megeszem. Valamiféle belső tartásnak meg kellett lennie. Ezen kívül a közösség. Túlélni csak közösségben lehet. Olyan helyen, ahol tudatos népirtás folyik, nem lehet máshogy életben maradni. Az ember magára marad és kész, vége.

Korban önhöz közelálló lányokkal került össze a táborban?

Volt az a bizonyos ötös sor, ami mindenféle német tábornak, de azt hiszem minden más tábornak is az alapköve. A foglyokat mindig leszámolják, hogy ez micsoda marhaság, de mindegy, a lényeg, hogy ötösével a leggyorsabb őket számolni. A mi ötösünkben én voltam a legöregebb. 18 éves és 5 hónapos voltam. Utánam jött nem sokkal jöt két kislány, ugyanabból a debreceni zárdából, ahova én jártam, csak ők egy osztállyal alattam. És hozzánk csapódott egy miskolci testvérpár. A nagyobb lány 16 éves volt, a kisebb 14. A 14 éves kislánynak elméletileg nem is lehetett volna megmaradni, mert hogy is volt? Talán 1-16-ig és 45-től felfele mindenkit megöltek. A kettő között volt az a bizonyos munkaképes korosztály.

És mi történt az egy év alatti gyerekekkel?

Szerintem az egyévesek, mire megérkeztek, már rég kiszáradtak. Rég kiszáradtak a vagonban.

Az egész Harmadik Birodalmat voltaképp ez mindenféle vonatkozásában jellemezte, hogy akik demensek voltak, vagy betegek voltak, azokat különben is megölték, természetszerűleg. Mindet, fajelméletre való tekintet nélkül. Ha a legárjább árja volt, akkor is. Mert hisz’ nem volt szükség rá.

Önök viszont fiatalok voltak és egészségesek.   

Igen. Nagyon hamar felismertük, hogy ez a túlélés záloga. Végül mind az öten hazajöttünk. Végül mindenkiből lett valaki. Folyton arról beszéltünk, hogy hazajövünk. Soha nem mondtuk ki, hogy meghalunk. Sose beszéltük meg. Mindig arról beszéltünk csak, hogy hazamegyünk, befejezzük az iskolát. Le kell érettségizni.

Tud arról, hogy velük mi lett?

Hát hogyne tudnám! Aki korban alattam volt, abból szobrásznő lett. Gyerekkorában is nagyon ügyes és tehetséges volt. Végül Amerikába került ki. Amerikai szokásnak megfelelően mindig fiatalította magát. Én nem fiatalítottam magam, elvből sem, ő meg folyton fiatalabb lett. Emlékszem, legutolsó levélváltásunkkor azt írtam neki: ha tovább fiatalítod magad, akkor sajnos ki fog derülni, hogy te már csecsemőkorodban gránátot gyártottál a Harmadik Birodalomnak.

A korban utána következő beleszeretett az első amerikai katonába. Pedig nem is volt olyan jóképű. Biztos a magányt tűrte rosszul. Hozzáment feleségül, haza se jött. 3 vagy 4 gyereke lett. Rettentő korán lett Alzheimeres. Nagyon korán meg is halt.

A miskolciak közül az öregebbik nagyon okos lány volt. Belőle a statisztikai hivatalban nagy szaktekintély lett, itt, Budapesten. Természetszerűleg az ő húga, a legfiatalabb halt meg először. 14 évesen hogyan is lehet olyan körülmények közt élni, túlélni? De neki is lett munkája, családja. Volt a Magyar Rádiónak egy rovata, a “Mit üzen a rádió?” Azt vezetgette. Nem tudom hány évet élt, de volt fia, kettő is, ha jól tudom. Normális családja.

És én vagyok az utolsó. Én voltam a legöregebb, és én vagyok már csak. Pontosan tudtuk mindig, hogy ki hol van, mit csinál. Az utolsó pillanatig életre szóló kapcsolatok voltak.

Kaptak később valamilyen elégtételt? Mi lett az SS-tisztekkel, akik ellopták az ennivalójukat?

Az utolsó pillanatig olyan volt a német ítélkezés, a német bírósági gyakorlat, hogy rettenetesen nehezen lehetett valakit elítélni. Mondjuk azért, mert az SS tagja volt, hivatásos, egész életében. Ezért a tényért nem ítélték el. Bizonyítani kellett, hogy ezt csinálta, azt csinálta, tanú kellett hozzá, nem is egy, hanem több. Le kellett folytatni az egész processzust. Akkor jött egy ember, aki azt mondta, hogy az már tényleg nevetséges, 70 év eltelt, mindenki pontosan tudja, mi történt, hány könyv jelent meg arról, hogy hogy viselkedtek az SS tagok. Nagyon sok bizonyíték előkerült, de nem folytatták le ezeket a pereket.

És volt még egy csomó vén marha, amelyik élt. Otthon élt, szép lakása volt, családot alapított, a gyerekeinek fogalma se volt róla, hogy milyen disznóságokat csinált. És mételyezték a társadalmat. A nagypapa ideültette a kis unokáját az ölébe, és mesélt neki. Tudod, drágám, amikor én 20 éves legény voltam, hogy akkor milyen nagyszerű élet volt! Akkor Hitler volt Németországban. És az a Hitler! Nem vicc! Az egy olyan nagyszerű ember volt. És én hogy szerettem az alatt az idő alatt élni. Micsoda nagyszerű lehetőségeim voltak! Ez tényleg így ment. Az a véleményem, hogy az a neonácizmus, amelyik most ébred, a nagypapák révén ébred.

Milyen önnek ma a politikailag gerjesztett gyűlölettel találkozni?

Rettenetes. És nagyon kiábrándító. Nem tudom az egészet hová tenni. Nagyon sok öregemberrel találkoztam már, aki az élete végén azt mondta, hogy az ő élete egy csődtömeg, mindenből kiábrándult. Én nagyon-nagyon korán már, amikor elkezdtem ezekkel az emberboldogító eszmékkel foglalkozni, akkor úgy gondoltam, hogy talán ad ez valamiféle vigaszt vagy lehetőséget arra, hogy nekem ne kelljen. Mindig úgy éreztem, hogy még megpróbálom, még egyszer. Hogy ne legyek ilyen megkeseredett vénember.

Most is tudom magam vigasztalni azzal, hogy én emlékszem még arra, amikor én voltam az utolsó generáció. És akkor az öregek azt mondták, hogy te Jóisten, hogy ezeket a gyerekeket mennyire nem nevelik. És szemtelenek. Hát már görögöt sem tanítanak nekik az iskolában! Aztán lett első világháború, meg lett egy második. Most pedig van egy rettenetes fenyegetettség az egész világban. De ebből a mostani generációból is felnőtt lesz egyszer. És akkor ők fogják mondani az utánuk következőkre, hogy milyen neveletlenek. Ha csak az lesz a legnagyobb baj.

Azt mondta, írta is több helyen, hogy évtizedekig nem beszélt Auschwitzról senkinek. Ez az egész mostani helyzet, ez a sok gyűlölet a közéletben mennyiben függ össze azzal, hogy évtizedekig tulajdonképpen mindenki hallgatott erről?

Teljesen. Én egyelőre nem látok jobb megoldást, mint mindennek a kibeszélését. Hangosan, kiabálva! És mindenkit meg kellene büntetni, aki ezt megakadályozza. Nem lehet ennél nagyobb bűnt elkövetni. Nekem emiatt van is lelkiismeret-furdalásom. Nem vagyok hős, akkor sem voltam az, ne is akarjam már most magam hősnek beállítani. Akkor még valahogy ezzel a hallgatással természetszerűleg valahol egyet is értettem. De nem ez a jó szó rá, inkább az, hogy olyan természetes volt.

Nálam az áttörést az hozta meg, hogy elmentünk Allendorfba, ahová Auschwitz-Birkenau után kerültünk. 1990-ben elmentünk oda, a 45. évfordulón meghívott bennünket a város egy megemlékezésre. Ettől a 45. évtől egészen új korszak kezdődött. Több szempontból. Onnantól járok Auschwitzba is rendszeresen, és ez lett a mániám, hogy beszélek róla.

Nagymamámnak van egy visszaemlékezése, ő védőnő volt a II. világháború alatt Sopronban. Ebben leírja, hogy Sopron mellett valamelyik kis faluban végezte a szolgálatot, éppen teregetett, amikor megérkeztek Ausztria felől a túlélők. Gyalog, csontsoványan és szürkén. Az ön hazatérése milyen volt?

El tudod azt képzelni, hogy hazamész, ugye, mégis csak hazaérsz valamikor, és odarohansz a házadhoz, ami olyan, mint egy szemétdomb? Felejthetetlen pillanat volt. Akkor tudatosodott bennem, hogy az enyémek nincsenek itt és nincs keresnivalóm. A seprűt megfogni, azt igazán tudtuk mindannyian. A tizenegy éves húgom is tudta volna. Szemétkupacok álltak az udvaron. Kibelezve a csengő, és hogy nézett ki a kerítés! Később kiderült, hogy találat is érte a kert sarkát, és biztos az is szétvitt mindent. De aztán minden ott maradt. És akkor, mégis csak be kellett csengetni. És akkor kijött valami szörnyeteg. Nem engedett be. Menjek, ahova akarok. Nem engedett be. Igen. Szóval ezek voltak a még súlyosabb percek.

Csak úgy fogták magukat és beköltöztek?

Igen. Akkor már másfél év eltelt, mert ’44 áprilisában vittek el minket és ’45 novemberében jöttem csak haza, viszonylag későn. 1944-ben a német tábori csendőrség főparancsnoka lakott a házunkban. Minket elvittek a gettóba, én nem tudom, hogy ő mikor jött el onnan. De az igazi veszteség soha nem ez. Az anyagi veszteség, hogy finoman mondjam, tényleg le van szarva. Vagy lemondasz róla, vagy megveszed, ha egyáltalán kell, vagy nincs is rá igényed, vagy ott eszi a fene. Ez az anyagi veszteség. Az embereket nem lehet pótolni. Azt, hogy mindig elveszik az embereket mellőled. Nem lesz még egy ilyen vagy olyan másik ember.

Nem lehet pótolni egy édesanyát vagy egy testvért.

Gyökered nincs még egyszer. Gyökered egyszer volt. Ha kitépték, akkor nem biztos, hogy a következő generációdnak tudsz gyökeret teremteni. Talán a harmadiknak. Ez általános tapasztalat a háborús generációknál, a Holokauszt-generációnál. És cigány tapasztalat csak azért nincs, mert nincs cigány írásbeliség. Nagyon nagy kár, hogy nincs. Elképesztő, hogy ott mi vész el.

A szerelem alanya és tárgya című, nemrég megjelent könyve ott kezdődik, hogy amikor a táborból hazament, két évig feküdt a nagybátyjánál. És ebből a marxizmus rángatta ki. Egy darabig.

A baj csak az volt, hogy elég hamar rájöttem, hogy azért ez nem egészen az a ló, amit én akartam.

Mikor volt az a pont, amikor rájött, hogy rossz a ló?

Elég sokára – viszonylag. 1947 karácsonyának szent estéjén, december 24-én mentem férjhez. Akkor még tele voltam nagy várakozással, a marxizmus bűvöletében. Ez tarott ’51-ig, amikor elvitték a férjemet.

A könyvében azt írja erről: „(…) ő a párt szócsöve, a Baranya Megyei Napilap főszerkesztője. Mikor népellenség lett belőle hirtelen. Nem ismeri fel, hogy addig fogják minden nap püfölni, míg meg nem komponálja élete legfontosabb vezércikkét, melyben bevallja, hogyan árulta el a Pártot. Oda-vissza nagybetűvel. És amíg össze nem hordja a legképtelenebb hazugságokat, amelyből egy hang sem igaz. Pityuka, az én férjem. De hogyan szakadt ránk ez az iszonyat?” Erre lennék kíváncsi: hogyan?

Egyszer még azt mondták neki, hogy gyere át, valamit megbeszélünk, aztán három évig semmi. Nem lehetett megtudni, hogy hol van. Nem lehetett küldeni neki – mit tudom én – egy gatyamadzagot. Semmit. Aztán persze kiderült, hogy senki nem csinált semmit, haza kell őket gyorsan küldeni, mert ezek ártatlan emberek. De nem lehetett, mert olyan soványak voltak és olyan penészszínűek, hogy egy picit még legalább hizlalni meg színezni kellett őket, amíg kiengedték őket az emberek közé az utcára.

De például arról, hogy milyen volt a Gulag, nekem személyes tapasztalatom csak akkor lett, amikor már Szolzsenyicint lehetett olvasni. 1961-ben utaztam, külkereskedői minőségben először Magyarországról. A 60-as évek közepén hazahoztam az első Szolzsenyicin-könyvet, mert hála a Jóistennek, egy vámosnak a határon nem volt halvány fogalma sem arról, hogy ki az a Szolzsenyicin. Másrészt volt egy hallatlanul mafla nagybátyám. Márkus Sándor, aki végigcsinálta a Don-kanyart, szegény, Isten nyugosztalja. És hazajött. És hagyta magát egy malinkij kis rabótba belevinni, és lehúzott utána a Gulágon másik négy évet. Hazajött és mesélt.

Az ember végül szembesült azzal, hogy úristen, ez van a nagy testvérnél? Koncentrációs tábor? Pláne nekem, aki nagyon jól tudtam, hogy hogy működik egy koncentrációs tábor. Ezek a tűszúrások, ahogy az embert érték. Olyanok voltak, mint hogyha egy ilyen nagy sötét felületen mindig egy kis ablakot kinyitottak volna.  Amikor megláttam a fénycsíkot a küszöb alatt, amikor azt mondták nekem a férjemmel együtt, hogy Pityuka, gyere már át egy kicsit, küldök érted egy kocsit. Akkor már tudtam.

Mi történt, miután hazajött a férje? Hogy alakult utána az életük?

Nem bíztak meg benne igazán, egy kicsit mindig ferde szemmel nézték. És az is kiderült akkor, hogy ha két ember között, akiknek házasság révén össze kell tartozni, nincs szerelem, akkor nincs szerelem. A megbecsülés, a tisztelet, a kölcsönös baráti szeretet, az mind nagyon megvolt, de a szerelem nem. És én akkor még mindig csak huszonhat-hét éves voltam és szerelemre vágytam.

Az is nagy baj volt, hogy nem lett gyerek. De mástól sem lett aztán. Sokszor eszembe volt, hogy talán azért nem, mert olyanok voltak a körülmények a lágerben. Képzeld el azt, hogy végigcsinálsz egy telet úgy, hogy nincs fehérneműd. Nemhogy fehérneműd, kabátod sincs. Mezítláb állsz végig egy faklumpában. Talán nem kell részletezni, miért nem lehetett.

De aztán lett gyerek, másképp.

Meghalt a barátnőm, és akkor örököltem őket. Olyan természetességgel jöttek ide, mikor meghalt az anyjuk. Mert én már annyira pótanyájuk voltam. 16 és 18 évesek voltak. Az egyikük ide is költözött. Megjelent egy szép napon a zongorájával. Azt mondta, hogy jöttem egy hétre. Akkor már a második férjemmel éltem. Abból a házasságból sem lett gyerek. Emiatt nagyon nagyra értékeltük, amikor ideköltözött Judit. Papást-mamást játszottunk állandóan. Úgy értékeltük, hogy nekünk végre, igen, lett gyerekünk. Judit nagyon nevelt bennünket. És mi nagyon hagytuk magunkat nevelni. És maradt egészen addig, amíg férjhez nem ment. És ugye, végül ő lett zongorista. Sajnos aztán a második férjem elég korán meghalt egy örökletes családi betegség következtében.

Ebből az egész sűrű és szövevényes élettörténetből hogyan jutunk el mostanáig, a könyvekig, a táncelőadásig?

Hogy jutunk el a Bandikáig? (Andrási Andor, egykori Sztehlo-gyerek – a szerk.)

Igen… Ha nem illetlenség megkérdezni, hogy szövődik szerelem egy nyolcvanöt és egy kilencvenhárom éves ember között?

2015 környékén együtt voltunk egy Holokauszt-megemlékezésen. Ő Sztehlo Gáborról és a Sztehlo-gyerekotthonról beszélt. Én is beszéltem a magam történetét. És akkor valahogy rám jött a hoppáré, és gondoltam, hogy meg kéne ezt nézni közelebbről, és akkor elkezdtem Bandikának udvarolni. És nagy nehezen észrevette végre, hogy udvarolok neki.

Ezt az udvarlást hogy kell elképzelni?

Így, ahogy mondom. Nem vette észre, hogy én igyekeztem becserkészni. Most írom a könyvet erről. Még szeretném megírni. Különböző praktikáim voltak, mert például nem tudtam, hogy nős vagy nem nős.

Ezt ki kellett deríteni.

Igen. Gondoltam, azért kilencven évesen nem kezdek ki egy nős pasassal. Mondtam neki, hogy nagyon elfoglalt vagyok, én csak este 8 után érek rá. Mert ugye, ha családban él, akkor nem tud ráérni este 8 után. Mondjuk egyszer eljön, de már kétszer vagy háromszor? Ha családban él és felesége van, akkor csak megkérdezi a felesége, hogy hova mész? Mi az, hogy nem együtt megyünk? És egyszer csak elérkezett az a pont, amikor meg kellett tőle kérdezni: még mindig nem látod, hogy udvarolok neked?

A Szerelem alanya és tárgya tulajdonképpen neki dedikálódik. Ebben írja, hogy tulajdonképpen miatta állt fel a színpadra.

Azt tudom mondani, hogy ezért is. Ezt csak észre kell venni.

Kérdezett: Laborczi Dóra

Címlapkép: Fahidi Éva az Auschwitz-Birkenaui haláltábor egyik barakkjában sóvirágcsokorral a kezében (fotó: Madácsi Zoltán)

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom