Tavaly jelent meg Ray Acheson, a Nemzetközi Nőliga a Békéért és Szabadságért tagjának tanulmánya, ami az autonóm fegyverek és a társadalmi nemek összefüggéseit vizsgálja. Eközben az ENSZ Biztonsági Tanácsa a nők bevonásáról tárgyalt a békefolyamatok során. Háborúk idején a nők helyzetéről, a nemi erőszak kultúrájáról, az autonóm fegyverek lehetséges hatásairól, és a nők békefolyatokban való részvételéről Keveházi Katával, a JÓL-LÉT Alapítvány vezetőjével, az Óbudai Egyetem doktoranduszával beszélgettünk.

Átlátszó: Miért fontos külön foglalkozni a nők helyzetével a háborúk idején? Ha civil áldozatokról van szó, nem mindegy a nemük?

Keveházi Kata: A kézenfekvő válasz sztereotipikus. A háborúkat férfiak kezdeményezik és vívják, az áldozatok azonban a hagyományos háborúkban 90%-ban civilek, többségük nő és gyermek. Az árnyaltabb válaszhoz felhívnám a figyelmet arra, hogy a katonai áldozatok is áldozatok, és az öldökléstől távolmaradók sem mindig vétlenek, hisz éppenséggel lehetnek haszonélvezők, sőt felbújtók is. Azokban az országokban, ahol nagyok a nemek közti egyensúlytalanságok, a fegyveres konfliktusokban nagyobb eséllyel alkalmaznak nemi erőszakot. Csak az elmúlt időkben vált a társadalmi nyilvánosság számára megismerhetővé a nemi erőszak stratégiai fegyverként való intézményesülése.

Ha a konkrét áldozatok neméről beszélünk, meg kell különböztetnünk a háborúk közvetlen és közvetett áldozatait. A harcban elvesztett kenyérkereső nélkül maradt, női családfenntartó által ellátott családok akár évtizedeken át is küzdenek a szegénységgel, ilyen értelemben generációk válhatnak közvetett áldozatokká. A háborúk közvetetten a nőkre nézve súlyosabb következményekkel járnak: a rend felbomlása, a gazdasági nehézségek növelik a férfi-agressziót. A menekülttáborokban nemcsak a nemi erőszaknak való fokozott kitettség veszélyezteti a nők és lánygyermek életét, de a rossz higiéniai viszonyok miatt is gyakrabban betegszenek meg.

Ezért is kritikus, hogy mennyire veszik figyelembe a háború sújtotta országok kormányai a nemi szempontokat, milyen intézkedéseket, szakpolitikákat alkalmaznak, hiszen ezekkel csökkenthetik és növelhetik is a nemek közti egyenlőtlenségeket, stabilizálhatják, vagy éppen kiélezhetik a viszonyokat.

Ray Acheson tanulmányában előkerül az „erőszakos férfiasság” kifejezés. De nem minden férfi erőszakos, sőt. Ez azt jelenti, hogy ha valaki nem ilyen természetű, az kilóg a sorból, nem felel meg a normáknak?

A patriarchális rendszerben természetesen nem minden férfi erőszaktevő, és nem minden nő áldozat. A hatalmi rendszer hierarchikus felépítése a társadalmi egyenlőtlenségek rendszerén keresztül hat, a férfiak többsége maga is a patriarchális társadalmi mintákból fakadó kényszereknek kiszolgáltatottan él, a férfiassággal kapcsolatos elvárásoknak való meg nem felelés kudarcát sokan nehezen dolgozzák fel. Ezt tükrözik a férfiakat sújtó egészségügyi problémák, a korai elhalálozás, amely a társadalmi krízisek idején még inkább megjelenik.

Azokban a társadalmakban, struktúrákban, ahol nagy szerepe van a maszkulinitás normáinak, inkább jellemző az erőalapú, tekintélyelvű politizálás, a nemzetállami érdekek és eszmények képviselete. A hatalom csúcsán lévő szereplők személyükben, erejüket fitogtató politikájukban, kommunikációjukban kvázi eltúlozzák a férfiasságot, alsóbbrendűként kezelik nemcsak a nőket, de a homoszexuális, más etnikumhoz tartozó, vagy fogyatékossággal élő férfitársaikat is.

Keveházi Kata, a JÓL-LÉT Alapítvány elnöke 
A budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem külgazdasági szakán szerzett közgazdasági diplomát, majd Párizsban, a Copernic posztgraduális menedzsmentprogram résztvevőjeként végzett. Multinacionális vállalatnál szerzett felsővezetői, HR-, újságírói, és marketingtapasztalatait 2000 óta a nők esélyegyenlőségével, főként foglalkoztatásával összefüggő társadalmi kérdések elemzése, a társadalmi tudatosság erősítése, és gyakorlati megoldások kidolgozása során hasznosítja. Alapításától vezeti a JÓL-LÉT Alapítványt, amely a nők, azon belül is elsősorban a gyermekvállalás után a munkaerőpiacra visszatérő nők esélyegyenlőségének elősegítése terén mind a társszakmák, mind az érintettek, mind a munkáltatók körében elismerést vívott ki magának. Emellett ugyancsak alapításától részt vesz hazai és uniós szinten a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség munkájában, melynek jelenleg genderszakértője: munkaerőpiaccal, a szociálpolitikával összefüggő közpolitikai és aktuálpolitikai állásfoglalások kidolgozásában vesz részt.

A békéért küzdő szervezetek alapvetően a háborút és mindenfajta haditechnológiai fejlesztést elleneznek. Ön szerint miért nyitnak új fejezetet az autonóm fegyvereknek?

Az autonóm fegyverek alkalmazása számomra a hatalom bebiztosítását szolgáló erőszakkultusz kicsúcsosodását jelenti: az érzelmeket, az emberiességet semmibe vevő üres racionalitás, a fölény, az önkény, a mindenhatóság elvakultságának szimbóluma. Olyan mintha egyes állami és katonai vezetők a technológiai fegyverek által még inkább saját hatalmuk mámorában élnének.

Az autonóm fegyverek a szemtől szembe való küzdelemhez képest, alattomos módon a fegyver birtokosát az emberi élet korlátlan urává teszik. A gyilkos robotokat távolról manőverező techkatonák válhatnak korunk hőseivé, Instagram-celebekké a kilövési sikerindexek alapján. Eközben az ellenfél egy, a fegyverbe beprogramozott jellemzőkkel leírt objektummá válik. Hogy viszonyul ez az emberi méltósághoz? Azért, mert valaki egy szoftverekkel és szenzorokkal beazonosított célpontként kezelt, vélt vagy valós ellenség relatív fizikai közelségében él, állandó fenyegetettség legyen a sorsa? Milyen pszichés következményekkel jár ez? A humán kontroll elhagyása ráadásul súlyos tévedések lehetőségét rejti, éppúgy ártatlan áldozatokkal jár.

A technológia és az emberi jogok nem először kerülnek egymással ellentmondásba, gondoljunk csak az atomfegyver bevetésére és az ehhez kapcsolódó lelkiismereti kérdésekre. A hadiipari megrendelések torzították a tudományt, a fejlesztések során az etikai vonatkozások megvitatása elmarad, érvényességük mintha nem is létezne.

A tanulmány azt állítja, hogy „a férfiasság és nőiesség jelentése és jellemzői (a normák) be vannak építve a gépekbe”. Ezt hogyan kell érteni?

Simone de Beavoir-ral szólva „a világ ábrázolása, csakúgy, mint a világ maga, a férfiak műve, a saját nézőpontjukból elemzik, abszolút igazságnak állítva be világképüket.” Férfiak műve a történelem, a közgazdaságtan, a gyógyszerkutatás, és még inkább igaz ez a fegyverfejlesztésre. A gépekbe beleépülnek az előítéletek, úgy is mondhatjuk, mint a szerző írja, hogy a nemi sztereotípiáknak megfelelően programozzák a robotokat is: az azonosító szoftverek a férfit katonának, a nőt ártatlan civilnek nézik. Ha sok férfi tartózkodik egy időben egy helyen, akkor az nem lehet más, mint egy militarista csoport, míg ha valaki a konyhában áll, a rendszer nőnek látja, így biztosan ártalmatlan.

Távolabbról nézve, mi köze a háborús helyzetnek a gender kérdéséhez?

A háborúban nyilvánulnak meg legerősebben a nemek közti egyenlőtlenségek, ekkor rajzolódik ki legélesebben a domináns norma: a biztonságért, védelemért felelős férfi és az általa megteremtett biztonság keretei között védelem tárgyát képező nő szerep-modellje.  Fegyvert fogni, és gyilkolni, ha kell: ez hozzátartozik a valódi férfiassághoz.

A patriarchális társadalmak meghatározója a birtokviszony, a nemek közötti hatalmi gap mögött a nők tárgyiasítása áll. Nem véletlen, hogy a háborúkban a nő a harci zsákmány része. Bár női uralkodók, állami vezetők is indítottak, indítanak háborúkat, a patriarchális hierarchiák tetején állók a saját hatalmukhoz szükséges erőforrásokat biztosítják, vagy éppen védelmezik a háborúkkal. Ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy a háborúk végső oka a patriarchális értékrendben keresendő, akkor nehezen érthetjük meg, miért is tér el a nők és férfiak szerepe és sorsa a háborúkban, miért oly nehéz a béke és a nemzetközi egyensúlyok fenntartása.

A háborús helyzetek kiélezik a nemek közti hatalmi viszonyokat, erősítik a férfiak védelmi szerepből fakadó felsőbbrendűségébe vetett hitet, és az ezzel járó gyakorlatokat: a nők társadalmi színtereken való jelenlétének korlátozását, gazdasági és szexuális kizsákmányolását. Az egyenjogúság terén élen járó országokban a nők számára ez azt jelenti, hogy a katonai szerepet is fel kell vállalniuk – egy olyan társadalmi intézményben, a katonaságban, ahol a legélesebben látszódnak a nemi sztereotípiákra épülő nemek közti különbségek.

Bár látszólag férfiak estek/esnek el a hagyományos eszközökkel vívott háborúkban, csak a legutóbbi időkben terjedtek el olyan nyilvántartások, amelyek a frontokon résztvevő nők számát is tartalmazzák. Nem csupán ápolónőként, ahogy az általános vélekedés tartja, de például a második világháborúban hadászati feladatokat is elláttak, akár alacsonyabb tisztséget is viseltek, de a legkiugróbb teljesítmény sem volt elegendő ahhoz, hogy az utókor a férfiakéval egyenértékű figyelmet vagy elismerést szenteljen nekik. Azt, hogy nők katonaként is nagy számban vettek részt a XIX. századot megelőző, vagy a későbbi háborúkban, a történetírás vakfoltként kezeli.

A nemi erőszak szélesebb kultúráját is fontos figyelembe venni a fegyverek és háború vonatkozásában, hiszen a nemi erőszakot konfliktusok során gyakran fegyverként használják…

A férfiasságot megtestesítő katonaság évezredeken át a győztes jogának, harci jutalomnak tekintette a birtoktárgynak tekintett nők megerőszakolását, értéküktől való megfosztását, úgyis, mint az ellenség megalázásának, a felette való győzelem szimbólumát. A szovjet katonák által a nácizmus alól felszabadított országokban, vagy az amerikai katonák által Japánban vagy Vietnamban elkövetett cselekményeket szinte napjainkig tabuként kezelték, a férfiakat is sújtó szexuális erőszak kiterjedtségének mértékét, akár a béke fenntartásával megbízott katonák körében is előforduló erőszakot, a kényszerbordélyok létezését a nemek közti egyenlőtlenségekkel átitatott országokban és katonai struktúrákban mind a mai napig homály övezi.

Egyes kultúrákban, mint ahogy azt a ruandai háborúban láttuk, a nőknek a nemzeti katonaság szexuális igényeit is ki kell elégíteniük a nemzethez való hűség jegyében, máskülönben kollaboránsoknak minősülnek, és meggyilkolják őket. Mennyire jelent tehát védelmet a patriarchátus a nők, mint egyének számára a háborúkban?

Hogyan befolyásolná a nők helyzetét a fegyveres konfliktusokban az autonóm fegyverek elterjedése?

Az autonóm fegyverek mellett gyakran használják azt a nemre érzékenynek tűnő érvet, hogy a robotok nem követnek el szexuális erőszakot. Mint ahogy a tanulmány is írja, a fegyverek bármire programozhatók, és egy erőszakra programozott robotnak nem lesznek skrupulusai. De továbbmegyek. A fegyvereket nemcsak katonai célokra használják. Mi a garancia, hogy egyes alkalmazók ne vessék be magánhasználatra, vagy miért is ne kerülhetnének gyilkos robotok illegális utakon üzleti forgalomba?

Ezek az eszközök az elkövetők láthatatlanságának biztosításával, a félelem és fenyegetettség fenntartásával, a gyilkolás racionalitásának és hatékonyságának dicsőítése által az erőszak kultúrájának a kezébe ad egy újabb fegyvert, erősíti az erőszakra épülő férfias viselkedésnek tekintett normarendszert.

Mik azok a gyilkos robotok?
A halálos autonóm fegyverek, más néven gyilkos robotok olyan fegyverrendszerek, amelyek jelentős emberi beavatkozás nélkül képesek felismerni, kiválasztani, és megtámadni a célpontokat. Ez azt jelenti, hogy a döntést élet-halál kérdésében egy robotra bízzuk. Ilyen fegyverrendszerek jelenleg még nem léteznek, de a szakértők arra figyelmeztetnek, hogy a fejlesztés alatt álló fegyverek akár már néhány éven belül bevethetőek lesznek. Az ENSZ már többször összeült, hogy a tagállamok megvitassák, hogyan szabályozhatnák az autonóm fegyverrendszereket. Több lehetőség is felmerült, ezek egyike, hogy kezdjenek tárgyalásokat egy új nemzetközi egyezményről, amely garantálja a halálos autonóm fegyverek feletti jelentős emberi ellenőrzést. Az „Állítsuk meg a gyilkos robotokat” kampány (Campaign to Stop Killer Robots) egy 62 országban jelenlévő, 150 civil szervezetből álló nemzetközi koalíció, melyhez tavaly júniusban magyar aktivisták is csatlakoztak. A kampány 2012-ben alakult meg, célja a teljesen autonóm fegyverek betiltása, az erőalkalmazás során a jelentős emberi ellenőrzés garantálása.

Milyen lenne a nők ideális részvétele a békefolyamatokban és a biztonságpolitikában? Milyen konkrét feladatokra kell itt gondolnunk?

Paritásos alapon gondolkodom a döntéshozatalban, a nők más szempontokat hoznak be: folyamatokban, megelőzésben és következményekben gondolkodnak. Mivel a lakossági igényekre, a hétköznapok gyakorlati problémáira jobban odafigyelnek, sokkal könnyebben kötnek kompromisszumokat az alapvető szükségletek figyelembevételével. Több olyan ismert eset van, például a kolumbiai bandaháborúkat lezáró békefolyamat, ahol a férfiak kudarcot vallottak. A nők békemissziókban való bevetése mellett azzal szoktak érvelni, hogy jobban megtalálják a hangot a civil lakossággal, és jó hatással vannak a férfikollégákra is.

A nőszempontú biztonságpolitika a katonai megközelítéstől abban tér el, hogy a békét nem a fegyverletételhez köti – az annak csak az első lépése – hanem mindazokhoz a politikákhoz és akciókhoz, amelyek a békét stabilizálni tudják. Ebben az időszakban olyan intézkedésekre van szükség, amelyek nemre érzékenyen garantálják a lakhatás, az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés biztonságát, valamint a nemi erőszak megelőzését. A nőknek a háborúk sújtotta országok újjáépítésére vonatkozó döntések meghozatalában való részvétele alapvetően meg tudja változtatni a viszonyokat, hiszen az életkörülmények javítására törekednek, ami azért fontos, mert nyilvánvalóvá teszi, hogy erőt és bátorságot erőszak nélkül is fel lehet mutatni.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa múlt októberben tartott találkozóján az államok megerősítették az 1235. sz. (2000) határozat iránti elköteleződésüket. Antonio Gutierrez, az ENSZ főtitkára elmondta, hogy két évtizeddel a határozat elfogadása után a nők még mindig ki vannak zárva a békefolyamatokból, és a női jogok védelmezőit folyamatos támadások érik. Miről szól ez a határozat és mi a jelentősége a női jogok szempontjából?

A Biztonsági Tanács a balkáni és ruandai háborúk tapasztalatai alapján kezdett elkötelezetten lépni a női jogok terén. Tényleg történelmi jelentőségűek az 1325-ös, 1820-as, majd az ezeket követő határozatok. Ezek kötelezik a tagállamokat a nők számának növelésére a béketárgyalásokon, bevonásukra a háborúkat és fegyveres konfliktusokat követő béketeremtésbe.

A békefolyamatokban érintett szakértők egy része valóban nagyra értékeli a nők szerepét a tartós béke és biztonság szempontjából. Időközben nőtt a női öngyilkos merénylők száma, kiszélesedett a nők béke-aktivizmusa, egyre több szó esik a női menekültek sajátos helyzetéről. Ez azt mutatja, hogy növekszik a nők jelentősége a nemzetközi biztonság szempontjából is, ennek ellenére még mindig alacsony a nők részvétele és befolyása a nemzetközi biztonságért felelős szinteken. Emiatt a nők egyre inkább védtelenekké válnak a különösen agresszív, az erőszak és elnyomás új formáit megvalósító szereplőkkel (pl. ISIS, Boko Haram) szemben.

A nők egyéni szintű, illetve a nők, mint társadalmi csoport biztonságának növelése azért is ellenállásba ütközik, mert a nők nagyobb arányú autonómiája és személyes biztonsága korántsem erősíti a hatalmon lévők biztonságát, hiszen ha a nők, képességeik és erejük teljes birtokában például parlamenti helyekhez juthatnak, az mások érdekeit veszélyezteti.

Ön hogy látja, történt-e változás a nők helyzetében az elmúlt két évtizedben biztonsági szempontból?

Az előbbi gondolatok mentén a legfontosabb változásnak a háborúban elkövetett nemi erőszak háborús bűntettként való elismerését tekintem. Ugyanilyen fontosnak tartanám a nők elleni erőszak elleni fellépést megalapozó Isztambuli Egyezmény intézményi garanciákat jelentő implementálását. A nők jogai értékalapon működtetett struktúrákkal és mechanizmusokkal biztosíthatók. Ezt kulturális kérdésként felfogni időhúzás, a probléma negligálása, mivel valójában csupán közpolitikai akarat függvénye.

Az én olvasatomban a biztonságpolitika határtudomány és közpolitikai alap is egyben: nem a háborúkról, hanem az élhető és tartós békéről, a biztonságos jövőről szól. A biztonság dinamikus fogalom, magában foglalja a szükségletek jelenlegi és jövőbeni biztonságos kielégíthetőségének, a jól-létnek és fenntarthatóságnak a kérdését. Ezért nagyon fontosnak tartom az ENSZ fenntarthatósági célkitűzéseit, mivel ezek biztonsági célkitűzéseket takarnak. Az alapvető kérdésnek azt tartom, hogy ki az, aki a biztonságot meghatározza, hiszen aki meghatározza a biztonságot, az ugyanaz, aki erőforrásokat és eszközöket rendel a biztonság megteremtéséhez.

Ha biztonságot szeretnénk, az ahhoz kötődő társadalmi normarendszer alapkövét, a nemi hierarchiát kell megváltoztatnunk. Enélkül rendre a saját hatalmuk bebiztosítása érdekében egy aktuális ellenség ellen való védelmet, valójában látszatbiztonságot ígérő vezetők biztonságáért áldozzák fel magukat nők és férfiak egyaránt.

Ray Acheson Gender and bias – Mi köze a társadalmi nemnek a gyilkos robotokhoz? című tanulmánya angolul itt, magyarul pedig itt olvasható.

Vitrai Barbara

Adj 1 százalékot az Átlátszónak! Adószám: 18516641-1-42 Átlátszónet Alapítvány
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri vagy rendszeres adománnyal, vagy az szja 1 százalékod felajánlásával!