Tavaly jelent meg a Láthatatlan pokol című könyv, melyben Hercsel Adél 16 olyan ember történetét gyűjtötte össze, akiket gyerekkorukban vagy felnőttként bántalmaztak, de mára feldolgozták a traumákat. A könyv kapcsán beszélgettünk a szerzővel a családon belüli erőszakról, amely sajnos még mindig gyakori és sokak számára elfogadott a magyar társadalomban.

Hercsel Adél (1989) az ELTE BTK szlavisztika-orosz szakán diplomázott, egy kislány édesanyja. 16 éves kora óta publikál, főként kulturális és közéleti témákban; 2013 óta a HVG munkatársa. Eddig megjelent könyvei: AnyukaLand – Fergeteges bébinapló mókás kedvű szülőknek (2015), Magyar szeretők – Húsz őszinte vallomás megcsalásról és viszonyokról (2015), Láthatatlan pokol – Túléléstörténetek a családon belüli erőszak hőseiről (2018)

Miért döntöttél úgy, hogy könyvet írsz a családon belüli erőszakról?

Már a #metoo-posztok 2017 októberi megjelenése előtt is rettenetesen dühített az a fajta álszent képmutatás, ahogy a magyar társadalom kezeli a családon belüli erőszakot. Semmit sem tudunk az erőszak természetéről, cserébe igazságtalanul az áldozatot tesszük felelőssé az őt ért traumákért. Nekem már 2013 tavaszán az egykori olimpikon úszónő, Szepesi Niki könyveinek fogadtatása is döbbenetes tapasztalat volt. Leginkább a cinizmus és az érzéketlenség lepett meg.

Például Niki megírta: nem elég, hogy az edzője rendszeresen bántalmazta, törött kézzel beküldte a medencébe, kislányként a csapat masszőre őt is molesztálta. Ezek után egy országos tévécsatornán, főműsoridőben, mintegy bulvár jelleggel megtekinthettük, ahogy az áldozatot és egykori bántalmazóját egy asztalhoz ültetik. Úgy, hogy az áldozat a „nagy találkozásról” mit sem sejtve érkezik a stúdióba.

Ugyanakkor az úgynevezett szeriőz sajtó zömmel férfi munkatársai is kitettek magukért: rengeteg lealacsonyító, szexista, kifejezetten bunkó kérdést tettek fel Nikinek az interjúkban. A kommentekről nem is beszélve. Akkor pláne csúcson pörgött a „minden ment oda”-retorika. Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy ezen sürgősen változtatni kell.

Hogy vetted fel a kapcsolatot a szereplőkkel?

Több szálon futott a történet. Egyrészt a Facebook-oldalaimon tettem közzé felhívásokat, és kerestem az érintetteket. Másrészt tavaly márciusban kíváncsiságból részt vettem egy nőpolitikai fórumon, ahol jelen volt szinte az összes ellenzéki képviselőnő, a stábjuk tagjai, valamint civilek, szimpatizánsok is. Ahogy beszélgettünk, elég hamar szóba került a bántalmazás, hogy ez micsoda égető társadalmi probléma, a nagypolitika mégsem tesz ellene.

Akkor több érintett is jelen volt a teremben, a Láthatatlan pokol több fejezete is ott elkezdett beszélgetések továbbfűzéséből született. Ennek azért örültem különösen, mert így bőven túl tudtam lépni a saját szociális hálómon, a saját közegemen. Végül elég széles lett a merítés, ezzel is megmutatva: a családon belüli erőszak a szegregátumtól a budai villán át a szomszéd háztömbig mindenütt jelen van. Bárki bármikor áldozattá válhat.

Könnyen megnyíltak? Miért döntöttek úgy, hogy – ha névtelenül is, de – nyilvánosságra hozzák a velük történteket?

Valóban hatalmas bátorság kiállni és megosztani ezeket a történeteket. Volt, aki életében most először mesélte el, hogy a szülei gyerekként hogyan kínozták meg, vagy hogyan ütötte-verte a partnere. Az interjúalanyaim közül többen is mondták, hogy annak idején egy ilyen könyv hatalmas segítség lett volna számukra. Leginkább azért, hogy ne érezzék annyira egyedül magukat, hogy igenis van sorsközösség, mással is megtörtént, áldozatként nem kell szégyenkezni, stb.

Ahogy az is motiválta őket, hogy a saját történetükön keresztül eloszlassák a tévhiteket a családon belüli erőszakkal kapcsolatban. Kezdve azzal, hogy miért nem egyértelmű, hogy valaki az első pofon után kilép a kapcsolatból. Tegyük hozzá, jellemzően azok meséltek, akik már nagyrészt feldolgozták, tisztes távolságba kerültek a saját történetüktől. Van, akinél a bántalmazó szülők már nem élnek, vagy a bántalmazó exférj már sok-sok éve vegetál egy vidéki elmegyógyintézetben.

A könyv alapján úgy tűnik, hogy feldolgozták az őket ért bántalmazást, és próbálnak a múlttól függetlenül boldog életet élni, ami nagy lelki erőre vall. Neked mi volt róluk a benyomásod a beszélgetéseitek során: tényleg boldogok? Lehet egyáltalán az valaki ilyen traumák után?

A koncepcióhoz már a kezdetektől ragaszkodtam, hogy a könyv semmiképp ne önmagáért való horror legyen, ami leginkább csak sokkolja az olvasókat. Szerettem volna azt az üzenetet átadni, hogy a bántalmazás, és annak áldozatává válni valóban rettenetes, de nem szabad feladni, érdemes küzdeni, igenis van élet az abúzuson túl. Ahogy az egyik interjúalanyom fogalmazott, aki hasonló traumákat élt át: valahol egy életre törött maradsz, de ha tudod, hogy hol vagy eltörve, akkor már tudsz figyelni arra, hogy többé ne arra az oldaladra ess.

A Láthatatlan pokol szereplői egyébként mind nagyon szerethető, rendkívül intelligens, jó humorú, művelt, reflektált, sikeres, szuper jófej, érzékeny emberek. Nem véletlenül lett az a könyv alcíme, hogy „Történetek a családon belüli erőszak hőseiről”. Hajlamos vagyok túlzásokba esni, de tényleg hősnek tartom őket. Főleg miután szinte kivétel nélkül egyedül, érdemi segítség nélkül léptek ki a bántalmazó kapcsolatból, a bántalmazó családból, és épültek fel a traumáikból.

Sőt, sokan mára képesek voltak megbocsátani a bántalmazójuknak. Kinek a hit, kinek a művészet, kinek a nagy nehezen megtalált kompetens pszichológus, kinek egy későbbi megtartó, kiegyensúlyozott párkapcsolat segített, de olyan is van, akit a karrier mentett meg. Például elég tipikus, hogy egykori áldozatok később segítő szakmát választanak, így teljesednek ki, vagy hobbiszinten űzik ezt a tevékenységet.

 

Örök sebeket szerez, aki szeretet és tisztelet helyett csak kritikát és bántást kap

Sajnos még ma is rengetegen úgy gondolják, hogy a gyerek/feleség/férj megütése vagy becsmérlése „rendben van”. Sokan így nőttek fel, ezt látták mintaként, ezért ezt viszik tovább. Mások felnőttként kerültek párkapcsolatba egy bántalmazóval, és nem voltak elég erősek ahhoz, hogy szakítsanak vele.

Milyen érzés volt hallgatnod a történeteiket?

Rendkívül megrázó. A tavalyi évem nagy részében, amíg a könyvön dolgoztam, eléggé letargikus voltam. Talán egy kicsit még most is az vagyok. Amikor például az írás közepén jártam, rendszeresen azt álmodtam, hogy velem is megtörténik mindaz, ami az interjúalanyaimmal. Ma már tudom, hogy szupervízió nélkül nem szabad nekimenni egy ennyire nehéz, felkavaró témának.

A célom leginkább az volt, hogy értő tanú legyek a bántalmazottak mellett, és ebből a pozícióból adjam vissza a történeteiket. Sokszor ez a legtöbb, a legjobb, amit magánemberként is tehetünk, hogy nem őt hibáztatva, nem a felelősségét kutatva, figyelmesen, empatikusan, türelmesen végighallgatjuk, hagyjuk mesélni az áldozatot.

Szerinted mi az oka annak, hogy a magyar társadalom nagy része szerint még ma is elfogadott a családon belüli erőszak, a gyerek vagy a házas/élettárs verbális vagy fizikai terrorizálása? Miért az a normális sokak számára, hogy szidják/fenyegetik/ütik a gyereket vagy a feleségüket/férjüket?

Ha csak a rendszerváltásig megyünk vissza, előtte a szocializmusban családon belüli erőszak? Ugyan már. Cserébe kiválóan megtanultuk, hogyan rendelődjünk alá, illetve nyomjuk el a másikat. Vagy semmi önbizalmunk vagy túl nagy az arcunk. A mai napig velünk élnek a patriarchális társadalmi hagyományok és a paternalisztikus attitűdök. A magyar társadalom jelentős részének mintha máig nem sikerült volna valóban felnőnie: nem tanulunk meg kiállni magunkért, másokért, nem vállaljuk a felelősséget, nem tudjuk meghúzni a határainkat, így a másikét sem tartjuk tiszteletben. Többnyire az asszertív, nyílt, őszinte kommunikáció és a békés konfliktusrendezés sem megy. Ahelyett, hogy a kezünkbe vennénk a sorsunkat, és cselekednénk, mindig csak várjuk felülről az angyalt, az atyuskát, a megmentőt.

Közben azt is tudni kell, hogy bántalmazónak lenni megéri, az agresszorok érdekeltek a status quo fenntartásában. Nem véletlenül mentegetik egymást, tartják kölcsönösen a hátukat. Bántalmazóként végre kiélhetem minden uralkodási vágyamat, nagyfiúnak, nagylánynak érezhetem magam. Ha manipulációval vagy nyílt erőszakkal elnyomom a másikat, nem kell állandóan egyezkedni, fárasztóan kompromisszumot kötni, a másikat meghallgatni, hanem állandóan az van, amit én akarok. Persze a kizsarolt, kitrükközött vagy erővel elvett hatalom hamis hatalom, de ez már egy másik kérdés.

Hogyan lehetne ezen változtatni?

Nem győzöm hangsúlyozni, nem vagyok szakember, újságíróként a problémát maximum felmutatni tudom. Önmagában már azt óriási lépésnek tartom, ha ennyivel áttörjük a közös félrenézés falát azzal, hogy megérkezik az üzenet a társadalom számára: a családon belüli erőszak igenis létezik, és van vele dolgunk.

Egyébként az oktatást látom a kulcsnak, óvodától az egyetemig. Elképesztő, hogy ma a gyerekek semmit sem hallanak az iskolában a bántalmazásról. Pedig például számtalan kötelező olvasmány is kiválóan tematizálja a problémát. A kérdést nem feltétlenül kell a végletek, a kriminalisztika felől közelíteni: már a hétköznapi párkapcsolati edukáció is sokat segítene, amikor arról beszélgetünk, hogy a társas érintkezés során kinek mihez van, és mihez nincs joga. Például nem turkálsz a másik telefonjában, vagy miután szakított veled, nem bombázod chat-üzenetekkel, mert ezekkel mind átléped a határait, megsérted a személyes tereit.

Abban is hiszek, hogy a változásnak alapvetően a kis közösségekben kell elindulnia, de ez kellő politikai akarat nélkül nem fog menni. Például az alapvető gyerekjogok addig aligha fognak érvényesülni, amíg a magyar gyerekek közel harmada masszív szegénységben él. Ha azt nézzük az ő fizikai szükségleteik már helyből el vannak hanyagolva, ami már bőven kimeríti a bántalmazás fogalmát.

Szerző: Erdélyi Katalin

Címlapkép: Hercsel Adél író, újságíró (fotó: Szalmás Krisztina)