Bezárás
Női egyenjogúság

Boldog munkásnők és a kommunista államfeminizmus: valóság volt vagy propaganda?

A szocializmus éveiben az állam átvette az otthoni teendők egy részét a nőktől és arra biztatta őket, hogy álljanak munkába. Elvileg egyenrangú lett férfi és nő. Ám mégsem valósult meg a feminista ideál: a nők kevesebbet kerestek, a munkába állás előtt pedig megesett, hogy nőgyógyászati teszteknek vetették alá őket. Az áldozathibáztatás nemi erőszak esetén elfogadott volt, az abortusz-szabályok szigorítása ellen tüntetőket pedig fenyegették. A téma két szakértőjével beszélgettünk a korszakról.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Már 1945 és 1947 között szinte minden korábbi, női követelésnek elvileg eleget tett az állam, az igazán jelentős változást a nők emancipációjában az ötvenes évek központosított, gyors ütemű iparosítása kényszerítette ki. Szükség volt a munkáskézre, ezért a nőknek is munkába kellett állniuk, amivel megváltozott a hagyományos családanya-szerep.

Ebből lett az államfeminizmus – de mégis, milyen volt ekkoriban nőnek lenni? Körösi Zsuzsannát, a szocialista időszak egyik legaktívabb feministáját és Tóth Zsófia Eszter történészt kérdeztük a huszadik századi magyar nők helyzetéről.

Az ötvenes évek iparosítása nyomán a gyárakat, gazdaságokat valósággal elárasztották a nők. Buszvezető- és villanyszerelőnők jelentek meg. A propagandaszövegekben előszeretettel hangsúlyozták, hogy megfelelő képesítéssel a nők ugyanolyan pozíciókat érhetnek el, mint a férfiak.

A dolgozó nőnek fontos szerepe volt a propagandában: hiszen miért is akadályozna meg valakit a neme a kommunizmus építésében? Ezt az üzenetet közvetítik Kádár Jánosné Tamáska Mária szavai is, amelyek a Bízzunk a nőkre felelős munkát c. női lapban jelentek meg 1951-ben:

„[a traktoristalányok] beváltak a munkában. […] Bár volna kétannyi belőlük, még az is kevés volna. Kint a terepen jobban gondozzák gépeiket, mint a fiúk, a ruhájukat is nagyobb rendben tartják, ha piszkolódik, maguk mossák, vasalják. Szerényebbek is, nem követelőznek. És ami fő, pontosan betartják a szerződésben előírt szántási mélységet.”

A dolgozó nő ideálja

Szövőnők Győrben, 1951-ben. Fotó: id. Konok Tamás. Forrás: Fortepan

A nőideál is hatalmas változáson esett át: míg a 20. század elején a nőies ruhák, fűzők, a makulátlan haj és smink és a védtelenség volt az elképzelés a tökéletes nőről, a szocializmus idején a keményen dolgozó, külsőségekkel kevésbé törődő, férfiakkal egyenrangú, önálló nő lett „divatos”.

Ám a korszakban még mindig az volt a jellemző, hogy sok családban az anya fizetése inkább csak jelképes, kiegészítő jellegű volt az apa fizetése mellett. Ugyanakkor ekkoriban kezdtek el a felsőoktatásban mennyiségileg a nők dominálni – ami máig így van.

A média által felkapott élmunkásnőkkel a lapok, a rádió és a televízió is rengeteget foglalkozott, gyakran több anyag is megjelent róluk.

A lényeg a termelékenység volt: szövőnői hivatásban például az lehetett nyerő, aki több szövőgépet tudott használni, az építőiparban pedig a gyorsaság számított.

Az idősebb nőket azért díjazták, ha sok időt töltöttek ugyanabban a pozícióban, a fiatal munkásnők pedig a Kossuth-díj elnyerésében reménykedhettek. A kiemeltek mindennapjairól füzeteket és cikkeket adtak ki, a jutalom elköltéséről kérdezték őket és rádióinterjúkat csináltak velük. Ilyen „sztár’ volt például Wekerle Irén kábellerakó, Panyi Ferencné szövőnő és Czukor Anna téglaadagoló is.

Az állam feladata és a nők felelőssége

Ózdi vasmű, 1986. Forrás: Fortepan / Erdei Katalin

Mindehhez persze reformok kellettek, illetve nagyon sok, állami fenntartású bölcsőde és óvoda. Utóbbi lehetővé tette a kismamák számára is a munkába állást, a nagyobb cégek saját óvodáiba pedig várólista és feltételek nélkül felvették a munkásnők gyerekeit.

1967-ben jelent meg a GYES. „Ennek az is volt az oka, hogy a hatvanas-hetvenes években akkora női munkaerőre már nem volt szükség, mint az 50-es években” – mesélte Tóth Eszter Zsófia történész, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa, többek között a Puszi Kádár Jánosnak és a Kádár leányai szerzője. Tóth emellett a Szex és szocializmus avagy „Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának”? című kötet társszerzője is.

Tóth ekkorra datálja a „GYES-betegség” megnevezés kialakulását. Ez a szülés utáni depresszió volt, és ennek elkerülése érdekében szerveztek kismama-találkozókat is gyárakban – hogy a fiatal nők ne érezzék úgy, hogy kimaradnak a közösségből.

„Azt, hogy milyen a jó anya, az állami direktúra is meghatározta.  A család átalakult, míg a világháborúk előtt a gyerek elsősorban munkaerő volt, a szocializmus idején a boldogság forrása lett.”

„Ezért született ettől az időszaktól kezdve háztartásonként jellemzően maximum két-három gyerek. Az anyaságban is megnövekedett az állam feladata, a védőnői hálózattal” – mondta Tóth.

„A szocialista időszakban hivatalos nőmozgalom volt, és ez azt jelentette, hogy amit az államigazgatás mondott, az volt a követendő példa. Tehét női egyenjogúság elméletben volt, gyakorlatban nem. A munkásnők a gyárakban, még ha többségben voltak is, férfiak alatt dolgoztak. És ők is ki voltak téve szexuális zaklatásnak” – mondta Tóth.

„A szocialista időszakban más viselkedési normák voltak, erős volt az áldozathibáztatás, még a bírósági gyakorlatban is. A bírák is gyakran azt az érvet hozták fel, hogy „miért ment oda”. A miniszoknya ‘67-ben jött be Magyarországra, onnantól kezdve jött az a kérdés is, hogy miért öltözött kihívóan.”

Tóth Eszter Zsófia a Kiss László-ügy kapcsán is megszólalt a médiában, amikor az néhány éve kipattant. A magyar úszó, edző és szövetségi kapitány 1961-ben két társával nemi erőszakot követett el egy 16 éves lányon. Három év börtönbüntetésre ítélte őt a bíróság másodfokon. Utána tagadta a bűncselekményt. 2016-ban az áldozat, Takáts Zsuzsanna a nyilvánosság előtt nyilatkozott a történtekről.

„A MeToo-kampány kapcsán én úgy érzem, hogy akik eddig is hittek benne, hogy fontos a nemi erőszakról beszélni, azok megerősödtek hitükben. Aki ezt a fajta diskurzust ellenezte, annak a véleménye nem változott meg” – vélekedik Tóth.

„Én fontosabbnak tartom a Kiss László ügyet. Az utóbbi évtizedekben az ő ügyével kapcsolatban undorítóan áldozathibáztató vélemények voltak. Utána, amikor a nő megjelent a nyilvánosság előtt, mindenki látta, hogy ő egy közülünk, ugyanolyan mint az anyukám vagy a boltban azok, akik mellettünk állnak sorban. Mindenkivel megtörténhet” – vélekedett.

Kutatása során több pártfegyelmi leírással is találkozott a levéltárban. „A zaklatás sokszor nem volt látható, de létezett. Általában a nő ismerte az elkövetőt. Ha bizonyíthatóvá vált a munkahelyi zaklatás, ha például egy műszakvezető fogdosta a munkásnőket, és ők feljelentést tettek, nagyon erős reakció volt erre. Ha az illető párttag volt, pártfegyelmit kapott, vagy kizárták a pártból.”

Ám a nők alacsonyabb rendűségének eszméjét nem tudta kiirtani a propaganda: sokan érveltek amellett, hogy a nőknek nem a buszkormány, hanem a fakanál való a kezébe.

Több nő is beszámolt arról, hogy férfi kollégái nem magukkal egyenrangúként kezelték, annak ellenére, hogy az ideológia ezt megkövetelte volna. Hogy ez mennyire bántotta a nőket, egyénfüggő volt, hiszen nem mindenki szabad akaratából vállalt fizető, megterhelő munkát. A férfiak sem mind örültek. „A nők férfias, sokszor nagyon férfias munkát végeznek – de nők maradnak” nyilatkozta Dabrónaki Gyula miniszterhelyettes 1969-ben.

A valódi feminizmus hiánya

Magyarország, 1980. Forrás: Fortepan / Kádas Tibor

Elviekben tehát a szovjet blokkban, így Magyarországon is elérkezett a nyugaton olyannyira áhított női egyenjogúság ideje, de nevezhetjük ezt valóban feminizmusnak?

A buszvezető nőknek más alkalmassági vizsgát kellett tenniük, mint kollégáiknak, és más munkafeltételek mellett dolgoztak – írta a Rubicon online felületén Tóth Eszter Zsófia.

A fizikai munkát végző nők marginalizált helyzetben voltak: kevesebb bérért dolgoztak ugyanannyit a gyárban, mint a férfiak, és a házimunka is rájuk maradt. Méginkább kiszolgáltatott helyzetben voltak a vidékről felköltöző, fiatal, képzetlen lányok.

Ez az egyenlőség csupán a kommunista ideológia része volt, nem a feministák követelményeinek állami teljesítése. A nők nem egyenlő elbánásban részesültek, csupán ők is foglalkoztatottá váltak.

Bár az állam segített például a bölcsődék, patyolatok megnyitásával és a készételek, valamint az otthoni elektromos gépek elterjesztésével, a férfiak szerepvállalása a háztartási munkában például fel sem merült, Ahelyett tehát, hogy szabadabbak lettek volna a háziasszonyok, két helyen kellett minél jobb munkát végezniük: otthon és a munkahelyen is.

A feminizmusnak ezen formáját nevezik államfeminizmusnak. Ez a 20. század második felében a skandináv és a kelet-európai, szocialista országokban volt megfigyelhető, és abban nyilvánult meg, hogy a nők számarányát a politikai közéletben, az államigazgatásban, a fegyveres testületekben, a munkaerőpiacon illetve a felsőoktatásban az állam határozta meg – felülről.

Ez azt is jelentette, hogy a tömeges munkába állítás gyakran az egyének akarata ellenére történt és a propaganda része volt – innen ered például az úgynevezett traktorosnő-kultusz.

Fontos megemlíteni azt is, hogy az államfeminizmust nem a nőszövetkezetek, feminista mozgalmak keltették életre, sokkal inkább a baloldali ideológia eredménye.

Ezt bizonyítja az is, hogy Kádár- és a Rákosi-korszakban a sajtó által bemutatott munkásnő képe sem egységes. Az ‘56 előtti traktorvezető-lányokat a forradalom után már nem övezte dicsfény, az a pletyka is szárnyra kapott, hogy a rázós munka következtében ezek a munkásnők már nem tudnak gyermeket szülni. Tehát míg Rákosi idejében ők voltak a női egyenjogúság szimbólumai, Kádár alatt már a rendszer túlzásaira emlékeztettek.

Az ötvenhatos forradalmat követő fordulat szele érte el az 1945-ben alapított Magyar Nők Demokratikus Szövetségét is, melynek neve 1957-től Magyar Nők Országos Tanácsa lett. Ez a szövetség volt 1949-től az egyetlen, női jogokat képviselő egység, miután abban az évben hivatalosan és végleg betiltották a Feministák Egyesületét – egy olyan egyesületet, ami tényleges egyenjogúságra tört.

Az igazi feministákat fenyegették

Salgótarjáni Kohászati Üzemek, 1972. Forrás: Fortepan / Szalay Zoltán

1945 és 1989 között az egyetlen rendszerkritikus feminista megmozdulás Körösi Zsuzsanna nevéhez kötődik. Körösi 1975-ben emigrált, a párizsi Sorbonne-on és a Columbia University-n tanult, újságíró, fordító és filmrendező lett, jelenleg Franciaországban él. Skype-on beszéltem vele.

„Magyarországon van történelme a feminizmusnak, csak a köztudatba valahogy nem került be” – kezdte. „Nagyon kevés feminista volt a hetvenes években. Főleg egyetemisták voltunk, a bölcsészkaron tanultunk idegen nyelveket” – mesélte.

Körösi angol szakos volt, de a többi barátnője is nyelvi szakon tanult, ez a nyelvtudás jól jött: “Voltak külföldi barátaink, tőlük kérdeztünk, őket kértük arra, hogy hozzanak folyóiratokat, könyveket.”

Informális feminista csoportjuk szabálytalan időközönként ült össze. Körösi nem is tudott akkoriban más csoportról – és valószínűleg nem is volt. „Volt feminizmus: négy-öt emberből állt” – mondta.

1973-ban tanulmányt írt Tézisek a nők helyzetéről címen, amelyben cselekvésre buzdítja a nőket a valódi egyenjogúságért. „A kommunizmus nőbarát, de csak ideológiai szinten. Gyakorlati szinten semmi nem volt kidolgozva arról, hogy ha a szép új világ megvalósul, akkor hogy is kéne a nők egyenjogúságát megvalósítani” – mondta az Átlátszónak.

„Volt egy szép szöveg, de semmi cselekvés. Viszont a nőket teljesen depolitizálta.” Elmondása szerint egyáltalán nem valósult meg nemek közötti egyenlőség akkoriban.

„Nőgyűlölő, mizogün társadalom volt Magyarországon a 60-as években. Az utcán kivétel nélkül minden alkalommal kaptunk trágár megjegyzést, fütyültek ránk.”

Hozzáteszi, hogy ezekben az években külföldön sem volt sokkal jobb a helyzet. Franciaországban például az 1970-es évekig illegális volt az abortusz. De a munkahelyen és az otthoni életben is hátrányosan megkülönböztették a nőket a nyugati, fejlett országokban is.

Körösi az abortusz szabályozásának szigorítás ellen 1973-ban tiltakozó mozgalmat szervezett, petíciót szerkesztett barátnőivel barátaival, és ebből az akkori magyar viszonyokhoz képest meglepően nagyszabású akció bontakozott ki. Cserébe a rendszer ellenségének nyilvánították őt magát is. Utolsó éves egyetemistaként fegyelmi bizottság elé állították, és kizárták az ország összes egyeteméről, az aláírók közül többeket pedig egyenként megfenyegettek.

2015-ben tanulmányt írt az 1973-as abortusz-petícióról, amelyhez archív anyagok feldolgozása mellett mintegy húsz mélyinterjút készített a negyvenkét évvel korábbi abortusz-petíció résztvevőivel, aláíróival.

Egyik interjúalanya például elmondta, hogy egy nagy gyár munkásnőit a felvételi előtt nőgyógyászhoz küldték – a dolgozó nőnek igazolást kellett arról vinnie, hogy nem terhes.

„Más megkérdezettek azt mondták, hogy az abortuszhoz való jog itthon nem volt a szabadság megnyilvánulása. A nők nem rendelkezhettek a testükkel, mert a férfi, az élettárs vagy a férj döntötte el, hogy menjen-e abortálni vagy sem. De legalább egy fiatal lány, akinek nem volt párja, az elmehetett abortálni, nem kellett felnevelni például az erőszakból született gyerekeket” mondja Körösi.

„Most azért annyival jobb a helyzet Magyarországon, hogy mìg 1989 előtt nem lehetett semmilyen mozgalom, ma lehet mozgalmakat szervezni, még ha nem is könnyen. Ezzel együtt 1989 után sem alakult ki feminista tömegmozgalom – annak ellenére, hogy a rendszerváltás után külföldi szervezetek támogatták a magyar feminista csoportokat” – mondta.

Szerinte azzal lehetne egységesíteni a feminista csoportok tevékenységét, ha úgy, mint a rendszerváltáskor, most egy feminista kerekasztal jönne létre. Ezeken a rendszeres időközönként tartott tárgyalásokon a résztvevő feminista csoportok kialakíthatnának egy rövid-, közép- és hosszútávú követelésekből álló programot, amelyért mindannyian összehangoltan, megtervezett stratégiával kiállnának.

Szerző: Rutai Lili

Kiemelt fotó: Országos Mezőgazdasági Kiállítás és Vásár, 1956. Fotó: Fortepan / Bauer Sándor

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom