Milyen viselkedési, életvezetési előírások vonatkoznak az ortodox zsidó nők mindennapjaira? Miben mások az életük más világvallások női híveihez képest, ha válásról, abortuszról vagy a fogamzásgátlásról van szó? Merre induljon valaki, aki ma úgy dönt, kóser háztartást szeretne vezetni? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket jár körül a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (MAZSIKE) „Zsidónegyed női szemmel” című sétája, melynek során szokatlan nézőpontból nyerhetünk bepillantást egy sokat látott nép és városnegyed mindennapjainak történetébe.

A nők világa – az otthon és a családi élet – a világvallások történetében mindig is rejtett szférának számított, amelyet írott és íratlan szabályok választanak el a nyilvános és vallási közegtől, amely tradicionálisan inkább a férfiak terepe.

Ezért is nagyon érdekes minden olyan törekvés, amely ezeket a rejtett hálózatokat, miliőket mutatja be, és ezáltal olyan ősi, de élő hagyományokat, melynek során korok és idősíkok csúsznak össze, és kicsit más szemmel is ránézhetünk addig jól ismertnek hitt területekre.

„A nőnek három fontos feladata van a zsidó vallásban: a szombati gyertyák meggyújtása, a kóserság – elsősorban a konyha rituális tisztaságának megtartása, valamint a rituális fürdőzés havonta a menstruáció után. Fontos feladata még a chala, amikor a ház asszonya kenyér- és tésztasütéskor egy olajbogyónyi tésztát a tűzbe dob, amely az áldozat szimbóluma” – tudjuk meg idegenvezetőnktől, Dohi Gabriellától, aki úgy találkozott a budapesti bulinegyed ismeretlen, ám annál izgalmasabb rétegével, hogy fiatal felnőttként megpróbált kóser háztartást vezetni.

Útjának – ahogyan most a miénknek is – egyik első állomása a Klauzál téri piac volt, amely ma már egyáltalán nem kóser lelőhely, viszont a vasárnapi régiségvásáron (amely sétánk idején éppen zajlik) gyakran lehet judaikákra bukkanni.

Egy ortodox háztartás legfontosabb része tehát a kóser étkezés. Ehhez tudni kell, hogy hol lehet kóser élelmiszert, húst beszerezni. Ha a lelőhelyek megvannak (mint amilyen a mészáros a Kazinczy utcai zsinagóga hátoldalában), kezdődhet a tájékozódás a kóser konyha útvesztőiben.

Hogy az ezt szabályozó – a Tóra iránymutatásán alapuló, koronként és kultúránként új kihívásokat tartogató – előírásoknak milyen kitételei és kivételei vannak, abba nem mennék bele, mert három cikket is kitöltene, de maradjunk annyiban, hogy ugyan nem kivitelezhetetlen, de nem is kifejezetten környezetbarát a kóser konyha.  Ugyanis szigorúan el kell különíteni elkészítéskor és mosogatáskor is az edényeket, így az egyszerűség kedvéért a háziasszonyok gyakran az eldobható műanyagot választják.

Fehérnemű-varrónőtől a színésznőig

Nem véletlen, hogy éppen ebben a nagyvárosi közegben vált hirtelen fontossá és némiképp újragondolhatóvá, hogy milyen szerepet szán a zsidó vallási közösség a nőknek, hiszen – a tradicionálisan és ma is legfontosabb háziasszony-szerep mellett – itt már a tanulást és különböző mesterségeket is választhattak.

Hogy utóbbi mennyire volt kényszerűség és mennyire szabad akarat kérdése, arra Dohi Gabriella szerint egy lehetséges magyarázat lehet az is, hogy „a férfiakat olykor annyira lekötötték a hitélet dolgai, hogy a nőknek muszáj volt pénzt keresniük”.

Az ortodox közösségben tehát az ima és a szövegek tanulmányozása a férfiak elsődleges feladata, amelytől a nőket nem tiltották ugyan, de felmentették őket alóla, így a kevesebb vallási kötöttség miatt gyakran ők voltak a kenyérkeresők.

Ezt példázza a Klauzál tér közelében lévő Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár, vagyis „a zsidó skanzen”, ahol különböző társadalmi réteghez tartozó, zsidó karakterek által lakott enteriőröket mutatnak be: egy neológ vállalkozó polgárcsalád lakását, egy neológ és egy ortodox rabbi dolgozószobáját, egy cionista szocialista nyomdász életterét, és egy fehérnemű-varrónőét.

Az értelmiségiek, valamint a mesteremberek és -asszonyok sorsa egyaránt megpecsételődött a numerus clausus-szal. Az első világháború után kezdték el kiszorítani – az akkor még egyébként is igen kevés számban jelen lévő – (nem csak) zsidó származású nőket az egyetemekről.

Az 1920 utáni kényszerű helyzetből adódott az is, hogy a betűismerő, de egyetemi diplomához nem kötött foglalkozások, mint az újságíró, a színész vagy a nyomdász ebben az időszakban meghatározó foglalkozása volt a negyedben élő zsidóknak. Hiszen olvasni minden hithű zsidónak tudnia kellett, hiszen csak ez tette lehetővé a szent szövegek tanulmányozását.

Az erkölcsös divat és a parókakérdés

A séta következő állomása a mai Fészek klub épülete, amely korábban a Pesti Izraelita Nőegylet székháza volt. Itt nyílt valamiféle politikai terep a nők számára, elsősorban a jótékonykodáson keresztül. Komoly társadalmi szolgálatot végeztek – például árvaházat tartottak fenn – amelyre a pénzt nem férjeiktől szedték össze, hanem tulajdonképpen crowfundingoltak: jótékonysági bálokat szerveztek és prominens személyeket próbáltak meg elérni így.

A nők ilyesfajta politikai tevékenységét támogatták a negyed izraelita férfijai is, mivel a városi környezetben nem számított ritkának, hogy felbomlott a tradicionális családszerkezet. Sok lány vagy özvegy maradt egyedül, és ebben a már akkor is bulinegyednek számító városrészben, ahol színházak, kabarék és bordélyok működtek, különösen fontos volt vigyázni a hithű lányok erkölcsére.

A jó erkölcs jegyében öltözködési és viselkedési szabályok is meghatározták az ortodox zsidó nők életét, amelyek városi közegben némileg átalakulva, de ma is őrzik az ősi előírások rendjét – és a közösség nőtagjainak jó erkölcsét.

Az öltözködésre vonatkozó szabályok alapja a cniut, vagyis az erkölcsös divat, amelynek pillérei a fej befedése; a térd alatt végződő szoknya és a könyök alatt végződő blúz vagy póló; és a kóser nyakkivágás, melynek garanciája a kulcscsont eltakarása.

Érdekes jelenség, hogy cniutra egyre több divatblogger figyel fel, nem csupán ortodox körökből, és így próbálnak ennek a divatkultúrának hagyománytisztelettel vegyített, mégis mai, élhető keretet adni.

Hajviselet dolgában némiképp bonyolódik a képlet, hiszen a női csáberő egyik legmeghatározóbb tényezőjéről van szó, ezért saját hajának látványát egy házas asszony csak saját férjének tartogathatja, mások elől el kell rejteni. De – mivel a Teremtő egyedi képmása minden ember – az is fontos, hogy az arc és az eredeti hajszín valamilyen módon kitűnhessen. Ezért vagy a saját hajat nagyrészt eltakaró kalap, vagy a saját haj színével és szerkezetével megegyező paróka viselése tanácsos.

Utóbbit természetesen ugyanúgy gondozni kell, mint a saját hajat, hiszen az ápolatlan paróka viselőjéről általános következtetéseket vonhatnak le: azt, hogy nem tiszteli a nők egyik legfontosabb kötelességét (micváját), a fejfedést, azaz nem tiszteli a zsidóságát. Mindezek a Dob utcában nemrég még működő, autentikus parókabolttól néhány méternyire hangzanak el.

Elbocsátó, szép üzenet

Utunk következő állomása a kóser hentes, és a zsidó hitközség által fenntartott glatt kóser étterem épülete, amely a Kazinczy utcai zsinagóga épületegyütteséhez tartozik. Ennek udvarán szembetűnik a községháza és az iskola felirat, de ezek ma már nem itt működnek.

Itt tartják azonban ma is az esküvőket, az art deco hüpe (baldachin-szerű, nyitott tetejű és oldalú sátorforma) alatt. Itt tudjuk meg azt is, hogy a zsidó közösségek számára a házasság nem csak vallási, hanem elsősorban gazdasági intézmény, és ez teszi lehetővé a válást is bizonyos esetekben.

A nők a férfiúi kötelezettségek – az ellátás, a ruháztatás, valamint a kielégítő házasélet – elmaradásakor írhatják meg (tradicionálisan kóser lúdtollal, kóser papírra) a válólevelet. Ezt egy kötött, úgynevezett get-formában szükséges papírra vetni, és ezen a ponton el is érkezünk a séta – számomra – egyik legmeglepőbb pillanatához, miszerint Ady Endre Elbocsátó, szép üzenet című verse is egy ilyen, get-formában írt költemény.

A házasság alappillére tehát a jól működő szexuális élet, amelyet a nőnek minden menstruációs ciklust követő rituális tisztító fürdőzéssel is biztosítania kell. Mindez a mikvében történik, ahol a szertartás (és az azt megelőző készülődés) során csak a mikve női alkalmazottja lehet jelen, de más nő nem. A mikvébe járás olyannyira intim dolog, hogy az esti órákban a mikve felé sétáló hölgyektől sem illik megkérdezni, merre tartanak.

Dohi Gabriella ezt már a Kazinczy utcai mikve előtt mondja, ami egyben utunk utolsó állomása is. Itt térünk ki azokra a kérdésekre is, amelyek más világvallásokban is rendkívül megosztóak: a fogamzásgátlásra, az abortuszra és a nők sérelmére elkövetett erőszakra.

A fogamzásgátlás és az abortusz, ahogyan a többi vallás esetében is, alapvetően nem támogatandó, tiltott dolog, de bizonyos esetekben a rabbi tanácsára dönthet mellettük egy nő. Ha például az édesanya állapota a magzatot veszélyezteti (és fordítva), ha – éhínség idején – a meglévő gyerekek életét veszélyeztetné még egy gyermek születése, vagy ha a terhesség erőszak következménye.

Az utolsó kérdéskörrel kapcsolatban Dohi Gabriella kiemeli: a tömeges, etnikai alapú nemi erőszak nálunk elsősorban a szovjet hadsereggel kapcsolatban élénken él a köztudatban, de a zsidó nők sérelmére elkövetett erőszak – akár a nyilasok vagy a németek, akár a szexuális szolgáltatásért cserébe menedéket nyújtó férfiak részéről – máig egyáltalán nem köztudott és nem is kutatott terület.

Laborczi Dóra

Címlapkép: A mikve bejárata (fotó: Mazsike/Hejüsz Betti)